Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 2. szám - SZEMLE - Ágoston Éva: Napbanéző

rályság, sárkaloda, s a töretlen hitet: Eljutsz te hozzám, amely klasszikus hangszerelésével a kötet egyik legkiemelkedőbb verse.

A második ciklus a Ballada a szerelemről. Már legelső kötetében is láttatta a költő a „háromdimenziós” szerelmi líra lehetőségét, ebben a kötetben megvalósítja. A Napdombon-fövenyeden c. költeményben a költő a szavakon túli mágikus hatalmával ki tudja fejezni a ki nem mondhatót. Kettős jelentésű asszociációi, a hangpárok rajzása, a lágyan omló konszonánsok, a vokálisok színskálája diadémként ragyog. De nem marad el kifejezőerőben az Eldobott kari órád, a büszke férfimegadást lemeztelenítő Világ virága: „ A színed előtt, az erdeidben, / akarva, hunyjon az ijász- tekintet, / íve olvadjon, köddé lobbanjon”; az előre elsirató: Ebben a sivatagban; a csupa sejtetés: Most, mikor szeret; a teljességígérő: Eggyé a fénnyel; a bukolikus hangvételű A tájak, kiket illetünk, a regélőkedvű, balladás hangú Luca-arcú c. vers sem.

A Rögtönzések egy kőszigetnek című ciklus a megtett út felmérése, az önvizsgálat. (Maga magában, Szemben egy halovány vonal, Ciprusvár, Felfordult föld, Ének egy katakombában, Kedvünkre, forrásukból: „... / Így lesz, utazunk által évrengetegen, / s nem kísér más csak ami voltunk a hang.”) A versek a teljes embert mutatják meg, az érzelmi-akarati tényezők s a szociális viszonyultságok egységében. A záró ciklus: A szörny vallatása a szubjektum-objektum együttes, dialektikus megragadása és kifejezése: Bálványt, Bohóc tél halálszínében, Nem ti, Hűségesek és igazságosak Szung vezér korában, hét sárkány országában. A Sirató az ártatlannak is jóval több, mint főhajtás Allende emléke előtt.

A kötet a Hangfalakkal zárul. Csupa dobogás — ütem — fölpörgés — zuhanás — újraívelés. A versben központi szerep jut az igéknek. A zenei hatást fokozza a szavak egyező ritmikai helyzetben rokon hangképleteinek pergése. A v, s, sz, h hangok sziszegése, sóhaja, a t és r fanfárjai. Haydn Üstdomszimf óniájára emlékeztetnek és beleolvadnak a csóvaként napbólrobbanó, napbaolvadó sorokba:

„Minden percedben minden perced átsüt, átizzik, átforr.

Szólsz vissza csúcsról dőlt csúcsoknak s hordának, halnak emberül.

Felejtett források ágyához visszazuhogsz, űz szimat temetett tengerekhez.

Dobogsz, szabadulsz, szertenyargalsz, vágták, rogyások estjét eléred, szorul inda-, szövedék világ, volt magját fölsírja, visszaadja, tűzheted kacsra csillagul.

Sose félj.

Tagolva, kimérve, ütemelve,

vérküllőn megpergetve,

szavad hintáztat messzi mérleget,

pörölyöd távol üllőkre üt,

csendít fényt holtárkon, homálysűrűn,

tűzhollók verdeső napkeletjén.

Héra Zoltán fáradhatatlanul, fanatikus erővel, hittel alkot; költészete „napköltészet;” a sötétséget, az emberhez méltatlant semmilyen formában sem képes elviselni.

Tiszta-szigorú emberségére, felelős, közéleti indulatára épülő költészete egyre tisztultabb arányokban bontakozik ki, s líránk legjobb hagyományainak folytatói között, egyre méltóbb magaslatokat hódít meg.

ÁGOSTON ÉVA

188