Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 2. szám - TANULMÁNY - G. Komoróczy Emőke: A kassáki örökség
Megvívta és megbírta a maga harcát; csakhogy az utódok, bírnak-e az utódok az ő nyomában haladni? Lajos maga még jó lábakat örökölt a mi visszereinkben a trombózis fázisai hatnak, maga önműködő, mi pedig megműttettünk ... Kassák belső lángja elolthatatlan volt, de az utódoknak van-e ereje vajon betölteni a szövétnek hivatását? Amelyről „meg vagyon írva: GYŰJTATLAN GYUL- LADJÉK OLTATLAN ALUDJÉK”? Miért vannak fenntartásaink vele szemben? Lényegremutató kérdés hangzik el a negyedik Summázásban: Mondja Lajos: a profánok s a próféták közege miért nem vonja keblére? Mert TÜKRÖT TART, igaz-e? ö, aki átlát (mindig átlátott) az apró kis alattomosságokon, csalásokon, kicsinyességeken; ismeri a kéz-kezet-mos viszonylatokat s az egyéb emberi „gyengeségeket”: ő nem lehet kedves a gondolat nélkül élők szemében. „Korszerű az óvszer”; Kassák újító szelleme nem illik bele a nyugalomféltők életébe. Így ővele — az örök „gond és gondolat-tő”-vel szemben kényelmesebb az elutasítás; kényelmesebb az örök-kételkedő kérdés: „Madár-e az Denevér?” Alliterációk — hangutánzó szinonima-sorok örvénye, véletlenszerűen egymás mellé került dolog-nevek halmaza érzékelteti az ötödik tételben azt a gyötrelmes, heroikus küzdelmet, amit Kassák vívott egész életében az igazságtalan és visszás valóságjelenségek ellen; egy tisztább — lényegi, emberi — rend érvényesüléséért. S a kaval- kádból elő-előbukkan a kérdés: „madár-e noha! és madár-e, noha és noha!” Lassan bealkonyul; már nem bírja ő se tovább a küzdelmet: „Én meghalok hazám”. Aki elsőként indult harcba a megálmodott és lassan valóra váló; megszülető új világért, aki az emberre. szabott kényelem, az új formák s a bennük születő új élet első előhírnöke volt: még most sem kell hazájának. Kassák azonban kivetettségében sem bomlott fel, félreállítottságában is megőrizte autonómiáját; nem lett belőle „reménytelen szerelmes soha”. Szilárdan elhatárolta egymástól a jót és a rosszat: „A tisztaság vízével naponta szájból keresztel, de a hitványakat lehúgyozza, mivel rendszerető.” Az ötödik Summázás kínzó töprengései a ránk maradt kassáki örökséget mérik. Feleletet még mindig tőle várunk; az ő tiszta ítélőereje talán el tud igazítani bennünket ellentmondásaink között. Mondja Lajos: mi a Közjó? Miért nem női velünk az ing? Miért lesz „a sok Egy-lét: egy kollektív rabomol”, melyben „csak magának kőtől” mindenki? „Mért oly kelendő a lencse s népszerűtlen a babér?” „Mért rohad a tudás fája szedve is szedetlenül?” E kérdésekre a választ nekünk kell — akár életünkkel — megadni, s az utakat megkeresni, hogy ne így legyen: Édenkertből jussolhatnánk, részünk mégis a Pokol Van, akire figyelhetünk; van aki már elindult az úton, halad előttünk megin gathatatlanul: S Kassák Lajos Jeru Jeru zsálem felé gyalogol. 172
