Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 2. szám - TANULMÁNY - Menyhért Jenő: Egy evidencia bizonyítása

rendeződő elemekből a felismert lényeges összefüggések rendje szerint, azok erő­vonalai mentén építi fel a „fiktív” — azaz a lényeget megformáló regényvilágot. S azért végzi el ezt az objektiválást, hogy az így nyert lényegi világba ismét bele­helyezhesse az ugyancsak lényegi vonásai szerint felépített embert, összeütköztesse őt körülményeivel, azaz — immár kézenfogva az olvasót is — megismerje, értelmez­ze, ábrázolja ezt a lényegibb világot is, s állást foglaljon ennek során ezzel szemben is. Az író tehát — mivel tárgya, célja, ebből következően módszere és befogadó kö­zege miatt kötve van az eleven szemlélethez, a mindennapi tükrözéshez, de hogy en­nek megismerési korlátáit mégis legyőzze — kétszeres transzformációt hajt végre. Az elsőt „titokban”, a mű megírása előtt, a másikat az olvasó szeme láttára. Mind a kettőt a mindennapi tükrözés módján. De mert másodszorra már a lényeghez egy fokkal közelebb eső réteget ábrázol, azaz vizsgál az ember érdekei szempontjából — elvileg onnan indul, ahová a szociográfia egyáltalán feljuthat, s így a megismerés során meghaladja a mindennapi tudat lehetőségeit. Egy lépéssel közelebb kerül a lényeghez — de ez a lépés már minőségi különbséget jelent. Már magával azzal az ellentmondással, hogy a módot tekintve a mindennapi tükrözésen belül marad, de az első tükrözés eredményét objektiválva, ismételt tükrözés tárgyává téve mégis túllépi azt, érzékelteti a világ és a megismerés dialektikus voltát. Másrészt azzal, hogy e második tükrözés során már nem a jelent, hanem annak meghosszabbított tenden­ciáit, azaz bizonyos értelemben a jövőt ábrázolja — a jelen optimumába belehe­lyezi a jelen optimumát magában megvalósító embert, s összeütközteti őket, s ál­lásfoglalásában kimondja a jövő meghaladásának szükségszerűségét is, azaz Csoóri Sándor szavával, nem közli, hanem működteti az igazságot, s mert nem köti magát eleve egy konkrét célhoz, hanem írás közben választ — elkerüli a teleologizmus veszélyét is, — érzékelteti a mozgás, a fejlődés dialektikáját, az állapotok átmeneti jellegét, az anyagi világ, s benne az emberiség fejlődésének, a megismerésnek vég­telenségét, a mozgás örökkévalóságát — a mindezt átélő individuum végessége ellent­mondásának egységében. Ebben az értelemben az irodalom, a „jövőt” ábrázolva köz­vetve elősegíti a jelen mélyebb megismerését is, azaz beléptet a jelenbe, de egyszers­mind az állapotok átmenetiségét érzékeltetve ki is léptet belőle. S ezzel több legyet üt egy csapásra az író (az egyszerűség kedvéért most haladó, az emberiség előtt perspektívát látó, a társadalmi haladás kérdéseivel foglalkozó műben gondolkozzunk): egyrészt, a jelen optimumát ábrázolva mélyen megérteti az olvasóval jelenét, partikularitásából kiszakítva feljuttatja őt a „társadalmi” ember szintjére, azaz mintegy belépteti a jelenbe, motiválja a jelen optimumának, az adott társadalmi gyakorlat belátható céljainak elérésére, lehetőségeinek valóra váltására, másrészt azzal, hogy ábrázolja ezt az optimumot, állást foglal vele szemben, előre­vetíti meghaladásának szükségszerűségét, érezteti az olvasóval, hogy az adott tár­sadalmi gyakorlat belátható céljai egyszerre abszolutak és viszonylagosak, érzékelteti, hogy az adott cél eléréséhez tett minden egyes lépéssel egyszersmind már annak meghaladásához is közelít, hogy a jelen kiteljesítésével egyszersmind elavulását, a tervezhető, belátható jövő építésének minden egyes mozzanatával annak lerombolását is elősegíti. Ezzel mintegy ki is lépteti az olvasót az adott társadalmi gyakorlat meg­határozottságából, s feljuttatja a nembeliség szintjére. Az irodalom tehát — szem­ben a szociográfiával, amely a jelen ábrázolásával annak optimumáig jut el, s ennek mint abszolút célnak a nevében foglal állást a jelennel szemben, s így a fejlődést egységes, lineáris, bár akadályokkal tarkított folyamatnak mutatja — a fejlődést az ellentmondások egységeként, dialektikusán láttatja, s végső mondani­valója nem is jelöl meg semmilyen konkrét célt, mondanivalója nem vonatkozik csak a fejlődés egy adott szakaszára, parancsot nem csak egy konkrét cél elérésére ad, kezességet nem csak ezért vállal, hanem a fejlődés, a mozgás megállíthatatlan, önmagát újra és újra meghaladó voltáért. Éppen módszeréből adódóan nem jelölhet meg konkrét távlatot — ha megteszi, kiszorul az irodalomból. Illetve, ha mégsem, akkor ez a konkrét távlat vagy szervetlenül jelenik meg a műben, s függetleníthető annak egészétől — mint pl. a Háború és békében Natasa és Pierre boldog családi élete —, vagy az adott cél csak látszólagosan konkrét, valójában egy nagy társa­156

Next

/
Oldalképek
Tartalom