Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 2. szám - TANULMÁNY - Menyhért Jenő: Egy evidencia bizonyítása

dalmi fejlődési szakasz végérvényesen lezárását, azaz egy minőségileg új szakasz kezdetét jelöli meg; azaz a „konkrét” cél itt nem más, mint a végtelen, beláthatatlan lehetőségekre nyíló kapu. (Például Gorkij Az anya című műve.)

Fentiek alapján az irodalmi szociográfia tehát nem irodalmi műfaj. Irodalmi jellegűvé teszi attitűdje, a pártosság, kizárja viszont az irodalomból módszere, s ebből fakadóan megismerési lehetőségeinek korlátozott volta. Pártossága végső soron nem egyéb, mint a mindennapi tudat antropomorfizmusa, amely az e tudatra, s benne a szociográfiára jellemző teleologizmustól megtisztítva megőrződik az irodalomban is.) Az irodalom, sajátos tükrözési módja, a fikció révén nem a jelenséget, hanem a lényeges tendenciák meghosszabbításával nyert optimumot — a mindennapi megismerés számára a „jövőt” — ábrázolva, azzal szemben állást foglalva, azt és minden további optimumot is meghaladandóként tüntetve fel, eleve lemond a konkrét távlat archimedesi pontjáról, a leírt jelenségek konkrét célszerűség alapján való megítéléséről, s végső mondanivalója nem más, mint az anyag mozgásának meg- állí thatatlansága, s benne az öntudatra ébredt rész, az emberiség megismerési, fejlődési folyamatának megállíthatatlansága, a maga ellentmondásos egységében). Módszeréből, s annak következtében megismerési lehetőségeiből adódóan a szociográfia funkciója egyértelműen gyakorlati: a jelenségek ábrázolása során felismeri és tudatosítja az adott társadalom történetileg meghatározott célkitűzéseit, és motivál, mozgósít e célok elérésére. Felismerései, módszeréből adódóan a történelmi fejlődés mennyiségi szakaszának határáig terjedhetnek, a „hagy” történelem, az emberiség egészének az anyag részeként való mozgása dialektikáját érzékeltetni már képtelen. Éppen e sajátossága miatt pótolhatatlan azonban a szerepe: elősegítheti, meggyorsíthatja az adott mennyiségi szakasz lineáris mozgását, s ilymódon közvetve elősegítheti a minőségi ugrások bekövetkezését. Éppen emiatt óriási a felelőssége is: „kötelező” számára a haladó világnézet, a kor társadalomtudományának ismerete, alkotó alkalmazása, a vizsgált jelenségkör mind tüzetesebb megismerése — magyarán az igényesség és a becsületesség, hogy mind a cél, a távlat „megjelölésében”, mind a cél elérését gátló akadályok felismerésében a lehető legkisebbre csökkentse a hibaszázalékot. Végeredményben ezen mérhető értéke is: az ábrázolás, állásfoglalás alapjául, a mű formáját meghatározó szervező elvként felfogható távlat, érvényességén, illetve az annak elérésére mozgósító erő mértékén.

Nem irodalom tehát, s „objektív önmozgása” révén nem is fejlődhet azzá — ha azzá válik, ha megjelenik benne a fikció (s ebből a szempontból közömbös, hogy az író korábbi élményei alapján, az egyes mozzanatok ellenőrizhetetlenségével állít össze egy fiktiv világot, vagy pedig egy valóban megtörtént eseménysort rendez át s ír le a maga tényleges összefüggései alapján), megszűnik szociográfia lenni. De elveszíti fenti, szociográfiai jellegét akkor is, ha hiányzik belőle a „társadalmi” ember nevében való pártosság, a minősítés, ábrázolás és mozgósítás alapjául szolgáló, a formát teremtő, s a formából kiolvasható távlat, mint egységes szervező elv — ebben az esetben a mű a szociológia leíró segédtudományává alakul: egy csoport, egy réteg minden állapotának minden eszközzel való leírásává. Az irodalmi szociográfiaként számontartott — s köztük a Magyarország felfedezése sorozatban kiadott — művek között előbbire is, utóbbira is akadnak példák. A zöm azonban valóban irodalmi szociográfia, egy magasan fejlett, közösségi magatartás dokumentuma, a szó legjobb értelmében vett közírás, ezen gyakorlati műfaj legátfogóbb változata (amely, mivel ábrázolása tárgyául sohasem egyetlen részproblémát, hanem mindig komplex problémakört választ, azt bemutatni csak az egész társadalom viszonylatrendszerében tudja). A jó értelemben vett gyakorlati cselekvés műfaja, amely az egyes művekre azzal a „hátránnyal” jár, hogy mihelyt a társadalmi gyakorlat meghaladja a műben ábrázolt szintet, eléri a távlati célt, funkciójukat elvesztik, és megformálási szintjüktől függően, módszertani példaként, az ábrázolt korra vonatkozó dokumentumként, múzeális értékként maradnak fenn. De ez a szociográfusok talán leghőbb vágya: Végh Antal fogalmazott így Szabolcs-könyve előszavában: bárcsak könyve, s a benne felvetett problémák, már megjelenésére elavulnának.

157