Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 2. szám - TANULMÁNY - Menyhért Jenő: Egy evidencia bizonyítása

tapasztalatlanságból, vagy mert mondanivalójának nagy gyakorlati jelentőséget tulajdonít, nem tud várni a megformálással.17 Erre utal az a tapasztalat, hogy a szociog-- ráfusok közül sokan előbb-utóbb átnyergelnek a szépprózára.18 Másrészt a szociogra- fizálás során az írók megismerik a valóságot, nyersanyagot gyűjtenek tulajdonképpeni műveikhez. Objektív értelemben úgy értik az előirodalom fogalmát, hogy a szociog- rafizálás rádöbbenti az írókat, hogy a valóságban gyakran fordulnak elő tipikus helyzetek, a lényegüket mintegy a felszínükön hordozó jelenségek — e felismerés megszülheti a magyar dokumentumregényt. Efelé mutatnak pl. Végh Antal, Galambos Lajos riportnovellái.19 Vagy: a szociográfia tulajdonképpen irodalom, de mivel közvetlen társadalmi információs anyaga fontos gyakorlati kérdésekre vonatkozik, ez a mozzanata kerül előtérbe, s így kialakul az a látszat, mintha a szolgálat, a közvetlen cselekvés műfaja lenne. Holott nem erről van szó, s nem is csupán írói anyaggyűjtésről, hanem formateremtő műhelyről, amelyben a tények az esztétikumot a maguk módján szülik majd meg. A magyar irodalom éppen a szociográfizálás révén növi ki a 19.. századi realizmus változatait, bukkan az elidegenült világra, s teremt egy új, intellektuális prózát.20

Az objektív előirodalom rendszeres változatát fejtette ki Berkovits György a Valóság 1975/5. számában. Eszerint a szociográfia objektív önmozgása révén megteremti a dokumentumpróza esztétikumát. A jelenkori magyar szociográfiai termés összessége, tehát mindaz, amit szociográfia címén kiadtak, szociográfia, és egyértelműen irodalmi műfaj. Közöttük két csoport különböztethető meg: az intenzív és az extenzív non-fiction. Előbbiek azok a művek, amelyeknek anyagát egy központi szervező elv rendezi el — közömbös, hogy ez az elv tudósi vagy művészi. (Ide tartozik Illyés, Nagy Lajos, Csoóri, Erdei Ferenc, Márkus István, László-Bencsik Sándor, Lázár István, Zám Tibor). Az extenzív szociográfiákban nincs ilyen erős központi szervező elv. Se tu- dósi, se művészi, ezekben a tények esztétikai értelemben megformálatlanul uralkodnak, a tartalom bennük az elsődleges. Ilyet ír a maiak zöme, s Illyést, Nagy Lajost kivéve ilyet írtak a két világháború közöttiek is. És nem a hagyományos írószerepben tették ezt, hanem inkább politikusként, reformátorként, forradalmárként. Ugyan az igazi író is politikus, reformer, forradalmár egyszersmind, de e szerepe az esztétikumban realizálódik — az extenzív szociográfiák esetében e fenti szerepek azonban nem ebben, hanem inkább a könyvek megírási körülményeiben, a téma kiválasztásában, a politikai szándékban, az anyaggyűjtés módozataiban, az adatok, tények szelektálásában, a megjelenés előtti és utáni konfliktusokban stb. nyilvánultak meg. Az extenzív szociográfia is az intenzív felé fejlődik, s ennek a fejlődésnek az az objektív alapja, hogy a dokumentumok formát hordoznak, illetve szülnek, minden valóság-nyersanyagnak önálló stiláris értéke van, s a módszertől függ, hogy ez a műben is megjelenik-e. A módszer abban áll, „hogy a dokumentum-nyersanyagot annak megfelelő stiláris-esz- tétikai törvények szerint öntsük formába. Mi értendő ezen? Az — milyen egyszerűnek tűnik, ha felismertük —, hogy amilyen formát a nyersanyag megkíván magának, azt a formát válasszuk”. Mindez azért nem valósult meg eddig, mert kevés gondot fordítottak rá a szociográfusok, nem találták meg a dokumentumoknak megfelelő for- mai-stiláris szépírói elemeket, vagy egyszerűen nem fordítottak erre gondot. „Arra is kevesen jöttek rá, hogy a valóságelemek már maguk is vonatkozási keretet adnak, szinte automatikusan termelik a nekik megfelelő formát — persze, csak akkor, ha felismerjük, hogy ez így van” — a gyakorlatban azonban az írók idegenkednek attól, hogy rábízzák magukat a tényanyag formateremtő képességére, valószínűleg azért, mert — tévedésből — nem tartják szépírói vagy szociográfusi eljárásnak ezt. Végső soron annak, hogy a szociográfusok nem bízzák rá magukat az anyag forrpateremiő képességére, nem keresik meg a dokumentumok által objektíve hordozott formát, az az oka, hogy az irodalomban kicsi még a műfaj presztízse, hogy „nálunk még esztétikai és irodalomtörténeti szempontból nem bevett műfaj a dokumentum-próza”'

Vannak, akik sem irodalomnak, sem tudománynak nem tekintik a műfajt, de elsősorban az irodalomból utasítják ki. Érveik: — nem fiktív;21 — a szociográfia csupán írói válság terméke, benne az író nem a valóságot, legfeljebb önmagát találja meg;22 — a szociográfizálás nem írói, hanem állampolgári tevékenység (Ezt érzékletesen fej150