Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 2. szám - SZOCIOGRÁFIA - Halmos Ferenc: "... minden nap bizonyítani kell" (dokumentumriport)
— Biztos, hogy megkönnyítette volna. Akkor mikor ide ezek a nyugatnémet gépek beérkeztek, én felvételiztem technikumba. De a családi tanács megállapította azt, jómagámmal együtt, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap két túzok. Megegyeztünk abban, hogy nekem ez a két forint kell. Mert az rögtön jön, és nem négy év után, akkor is csak sikeres viz9ga esetén. Megegyeztünk abban, hogy ez a két forint nekünk többet segít, mint az én szellemi ismereteim bővítése. Kétségtelen, hogy több reményem lehetett volna, és lehetne most is nagyobb feladatok megoldására. Nem szólóban, mert ilyen ma már nincs. Annyira összetett, bonyolult feladatok vannak, hogy egy ember azt már képtelen megoldani. Erre egy társulat kell, aki megfelelő hangulatban, megfelelő elképzelésekkel, frappáns gondolatokkal hoz valamit. A továbbiakban én a magam részéről már nem akarok tanulni. Nem vagyok öreg, 43 éves vagyok, de valahogy úgy vagyok vele, hogy az az ember, aki a saját posztján is megfeszítve tud helytállni, az inkább mondja azt, hogy gyerekek elég volt! Ne feszítse magát túl. A követelmények roppant magasak. Még egy csoportvezetőtől is. Mert nekem most azt mondták, hogy állítsam be azt a 125-ös gépet. Konkrét példa. De a művezető meg ott volt tízszer, hogy öregem, én a jövő héten délutános leszek, kell ez meg az, meg amaz, amit őszintén mondom el is felejtettem, mert engem ez a téma foglalkoztatott, és addig hagyjanak békében. Na már most, ha én nem tudom elvégezni ezt az összetett, bonyolult problémát, akkor egyszerűbb ha azt mondom — és az a becsületesebb —, hogy gyerekek tegyetek le beállítónak, vegyétek le a csoportvezetői pótlékot, nekem ez sok. Nem hogy még magamra akasszam, magamra tukmáljam a sulit. Ugye? Azt is meg lehetne persze csinálni, hogy én dolgozok reggel hattól fél háromig, és akkor háromkor nem a csárdába megyek két órát borozgatni és elbeszélgetni, hanem a problémámat elviszem haza, előveszem a könyveket, olvasgatok, tanulok, másnap megint bemegyek reggel hatra fél háromig, megint haza. A családot is picit hanyagolnám, „hagyjál békén, mert most tanulok”. Ez feltétlen fennállna. De talán már nehezebb volna a felfogásom. Így én most már nem. Bandi! Egészében elégedett ember? — Azt hiszem, olyan ember nincs, aki tárgyilagos és úgy él, hogy... Nem. Mit szeretne még elérni? — Közhelyekkel kezdeném. Ügy a lányom, úgy a fiam boldogságát szeretném ... Erre nehéz felelni. Hisz, ha nem akarok tanulni, akkor nem akarok fejlődni sem. Azaz, hogy a fejlődést a magam módján, gyakorlati szinten, lenn a műhelyben képzelem el. Érkeznek új gépek, új problémákat vetnek fel. Azok megoldása. Illúziót kergetnék, ha azt mondanám, hogy sokat akarok még elérni. Letárgyaltuk. Kocsit nem. De ha valahol vidéken tudnék venni egy családi házat! Vidéken. Nem Pesten. Pest környékén esetleg. Vagy távolabb ötven kilométeres körzetben bárhol. Konkrétabban, mondjuk a Dunakanyarban. Akkor azt mondhatnám, hogy elégedett ember vagyok. Mit jelentene ez a telek, vagy családi ház? — Ügy gondoltam, a családi ház majd csak lenne. Telek pillanatnyilag. Aztán szép kis építkezést is, délutáni műszak után, vagy hétvégi kis munkát, amikor már egyszerűen nem vállalnám a túlórát. Most ezt mondom. Lehet, hogy akkor duplán vállalnám. Nem biztos, mert ha azt mondom, hogy kellene két gubanc kátránypapír ugye, és nincs rá pénzem, akkor lehet, hogy azt mondanám: 140
