Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 2. szám - Oláh János: Visszatérés (regény)

ják elől az utat. Hirtelen lódul meg a tömeg, s velük mi is, a csomagjaink közé szorulva, végig a folyosón. Az ajtó feneketlen, sötét mélységbe nyílik. A lépcsőn ereszkedünk alá. Aztán, bármilyen valószínűtlen, földet érünk. A pályaudvar! Megállunk kicsit a peronon, hogy összeszedjük magunkat. Fönn fekete üvegtető, idebenn gyéren világítanak a lámpák. A tetőn, ahol nem fedte be egészen az üveget a korom, átcsillámlik az ég sötétkékje. Szeszélyes minták ragyognak fel. Mindegyik valami máshoz hasonlít. E bizonytalan messzeség alatt a vasszerkezet pálcikarajza, bonyolult egymásbabukások, átfedések, függőleges, vízszintes, ferde ívelések, összevissza görbületek egy követhetetlen rend szabályai szerint. A visszhang egészen az üvegtetőig viszi örvényeit. Elindulunk. Mélyen, az aszfaltozott fenékbe fúródik a lábunk. Apám kezében ütemesen nyikorog a bőrönd. Miért lóbálja ilyen hányavetin, mintha üres volna? A bejárat előtt, derékig érő vaspult mögött két pirossapkás vasutas ül.

— Csak el ne szakadjon — súgja anyám, ahogy elmegyünk előttük. Apám ingerülten kapja félre a fejét. Kinn vagyunk. A hirtelen megkönnyebbülés láza emel. Látom az utcát. Az este fekete árnyakat sodor a lépcső alján. Feléjük indulunk mi is. A lépcső lejtőjén siklunk lefelé. A szél, a szél is erről beszél, havas domboldal, megtréfált utak. Nem érzek fáradtságot, pedig számítottam rá. Sikerült, csak ez kavarog bennem. Visszanézek, a két vasutas árgus szemmel vizsgálja az elúszó csomagokat. Az egyik most magához int valakit. Kinyittatja vele a táskáját. Kotorásznak a nehéz vaspulton. Merev arcok a lámpafényben. Minket már nem érhet el hatalmuk. Apám válla legörnyed, mélyre húzza a bőrönd súlya. Megáll. Leteszi a bőröndöt. — Pihenj egy kicsit, — mondja neki anyám.

— Gyerünk! — mordul föl válaszul apám, és máris hajol le, veszi a másik kezébe a bőröndöt, s úgy rohan, mintha meg sem állt volna az imént. Én meg még mindig nem szabadultam a rövid szünet varázslatától. Szeretnék mindent megjegyezni, és ezért semmit nem tudok. Amíg állnak a tárgyak, addig kellene, amíg állták, addig kellett volna. A járás máris elsodorta a lámpaoszlopot, aminek tövében megálltunk. Az eső marta szürkészöld festést, a függőleges öntöttvas rovátkákat, amik a talapzat széléig futottak, s ott cseppekké kövéredve ér-' tek véget, már a felejtés áradása sodorja egyre messzebbre tőlem. Az idő a két pillanat, az észlelés és a fölismerés pillanata között teljesen üresen maradt. Mintha semmi sem történt volna benne. Lehet, hogy az emlékezés egészen más színben tünteti föl majd ezt is, egészen önkéntelen jeleket képes kiragadni és visszadobni a feledésbe. Így lesz az este félig ismert és félig jelenvaló körülöttem. Villamos csönget? Lehet, hogy föl is szállunk. Ez is egy lehetőség, és nem sokkal valószerübb, mint a többi, amit legalább ilyen eredménytelenül hagytam magam mögött. Ekkor már a lámpaoszlop olyan nehezen és olyan véletlenül fölismert képe, az egyetlen szilárd pont eddigi rohanásunkban, sincs sehol. Még azt sem tudom, hol veszítettem el, mi lett vele. Elnyel a villamos rohanása. Az ablak egyetlen, hosszú hosszú, féktelenül eleven csíkká forrasztja a kirakatok, homlokzatok, plakátok, autók, lámpák, fák, oszlopok, plakátok, cégtáblák, fölírások, fénycsőjelek látványát. Egy-egy tárgy föl és letűnése el sem ér tudatomig, csak a ritmus, ami egymásba kényszeríti és kiválni sarkallja őket, s fojtott szenvedéllyé lohasztja létük, egész a fölismerhetetlenségig. Van, amikor úgy vélem, pontosan tudom, hol vagyok, de hamar el kell veszítenem ezt a biztonságot, mert valami mindig közbejön, idefészkel közénk, a már fölismert jelbeszéd közé s közém, akár egy rándulás, akár a hó, akár a szélkavarta por, a lökdösődés közönye. A hóeséstől ezüstössé szürkülő ablak négyzetéből saját arcom néz visz- sza rám, s ez a látvány már semmi támaszt nem nyújt. Apámnak úgy kell le115