Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 2. szám - Oláh János: Visszatérés (regény)

kéből, odahajol a férfihoz. Nem tudom, miről beszélnek, de még be sem fejezték, máris ott teremnek a többiek is, és viszik az öregasszony csomagjait. Magát az öregasszonyt a nő kíséri. Most aztán rohanás! Csattog a folyosó. Hallom mögöttem egy elhangzó beszélgetés foszlányait. Bevágódom a helyemre, igen, ez az, és becsapom magam mögött az ajtót. Nincs összehúzva a függöny, kilátok a folyosóra. Látom őket, a kabátok háta, oldala préselődik az üvegnek, könyökek, csomagok, s az egyik kinyúló kéz fölött, váll alatt az öregasszony ismerős feje. Arca piros, mintha meleg volna, erősen pislog, és a szája félig nyitva van, a sok kendő, pruszlik között ingatagon mozog az arc. Eltűnnek. Kisvártatva hallom, hogy a lépcsőkkel küszködnek. Leszállnak? A sarokban ülök, mpst fogadom csak el végleg a hely biztonságát. Apám és anyám ugyanolyan mozdulatlanok, mint amikor itt hagytam őket, alszanak, habár az egyenetlen lélegzet nem vall nyugodt álomra. Valaki kinyitotta az ablakot, vagy csak magától csúszott le? Sípol a kalauz, a vonat fütyül, gőzfoszlányok röpülnek a szélben. A fináncok és az öregasszony ott állnak az állomás peronján a gőz foszlányai között. Elindul a vonat. Kihajolok az ablakon a hideggel mit sem törődve, és látom, ahogyan a toporgó alakok teljesen egyformává olvadva mélyen belecsúsznak a téli napsütés derengő ködébe. Fölhúzom az ablakot. Az ülés alól egyre jobban dől a meleg. Visszaülök a helyemre. A lassú rázkódás elringat. Elalszom.

Arra ébredek, hogy égnek a lámpák. Olajos, sárga fény önti el a fülkét, alig látok valamit, csak annyit, sokan vannak, sokan vagyunk, többen, mint ahányan elférhetünk. És mindenki csinál valamit. Fölnyúl egy kéz, leemel egy kosarat, a másik egy bőröndöt, a harmadik egy katonaládát, a negyedik vászonbatyut, zsákot az ötödik; szatyrok, papírdobozok, levarrt vékák, szakajtók, lavórok, teknők, zacskók, sarkukkal összekötött lepedők tódulnak le a csomagtartókról, áradnak ki, és öntik el a folyosót, ahol egymásra tornyozva, egymás mellé sorakoztatva, kézben, fejen, vállon tartva végül is megto- roklanak. Nem hagynak moccanásnyi helyet. Mégis mindenki törekszik, valamerre, valamire, ha nem arra, hogy kitörjön ebből a félig maga is teremtette helyzetből, hát arra, hogy valamelyest könnyítsen szorultságán, no persze mások, főként a szomszédjai rovására. A nehézkes, olajszín homály egyre mélyebbre nyomja az arcokat, egyre valószínűtlenebb lesz önmagunknak is, hogy valóban azok volnánk, akiknek még nemrég is képzeltük magunkat. így hát semmi akadálya, hogy szabadon lemondjunk a látszatokról, ne ragaszkodjunk semmi olyan megszokáshoz, ami visszaszorítja ösztöneinket, meghátrálásra késztetne, rendet tartana közöttünk. Átcsattan a váltó, ing a kocsi. A homály nem követi a zötykölődést, megáll egészen függetlenül tőle. Az emberek dülöngélnek, leborulnak a csomagok, himbálóznak a kocsi tárgyai, a képek, az ablakok, a deszka válaszfalak. A padló most egészen közel van, a térdemnél szinte. Ügy érzem, le se kéne hajolnom érte, elérném, ha csak a kezemet nyújtanám ki, akkor is. Olajos, homokos tapintása már-már ujjam hegyén. Valami mégis elválaszt tőle. Fáradt vagyok ahhoz is, hogy ezt a csöppet sem megerőltető mozdulatot megtegyem. Túlságosan fáradt. Ez a fáradtság olyan hirtelen erővel rohant meg, hogy lélegzetnyi időm sem maradt a menekülésre. Hozzáragadtam a homályhoz. Nem tudok leszakadni róla. Félő, ahogy a vonat himbálózik körülöttem, ahogy váltóról váltóra lökdösődik. Aztán egészen észrevétlenül egy- szercsak megáll. Odakint csörömpölés, mintha tejeskannákat dobálnának a kövezetre. A hirtelen abbamaradt zaj helyére új lendülettel lökődik a tolongás. A csomagok még jobban egymáshoz nyomódnak, összeszorulnak, alig lehet őket megmozdítani, kirángatni a helyükről. Valaki elkáromkodja magát. Eláll114