Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 2. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Kulcsár János: A kaszagyártól kaptak villanyégőt
Öreg gimnáziumok kongó, félhomályos folyosóinak elmaradhatatlan díszei a tablók. Minél több ékeskedik belőlük katonás szürkeséggel egymás mellett, annál tekintélyesebb maga a tanoda. Néhol előcsoszog valami rejtélyes zugból a nyugalmazott pedellus is, hogy hivalkodó sajnálattal ámulatba ejtsen: látnám csak, mennyi hányódik még a régiekből a padláson, dehát, sajnos, sehova sem férnek már a falakon ... Nyaranként előhoznak egyet-egyet a harminc, negyven, vagy ötven éves érettségi találkozók tiszteletére. Pocakos, vagy éppen rossz étvágyú bácsikák merengenek el kurta órácskán át felette, aztán a nyársat nyelt maturandusok, meg a zord külső alatt érző szívet rejtő, cvikkeres tanár urak arcképgyűjteménye visszavándorol szépen pókhálós, magaslati otthonába. Az a tabló, amellyel legutóbb találkoztam, még eredeti helyén hirdeti, hogy „A Szentgotthárdi Vörösmarty Mihály Gimnázium Dolgozók Gimnáziumának 1948—49. évben végzett hallgatói” láthatóak rajta. Fakó ezüstkeret, erősen megbámult karton, egyik sarkában a néhai diákszövetség emblémája, a másikban fogaskerékből, búzakalászból, toliból kombinált, gyermekesen megrajzolt jelvény hirdet valamit. A kettő között pedig azok a bizonyos végzett hallgatók... — Hihetetlenül szorgalmasak voltak — emlékezik Hodászi Ede, a gimnázium nyugalmazott igazgatója, aki fiatal tanárként gondot viselt rájuk. — Nemcsak azért mondom ezt, mert napi munkájuk mellett két évfolyamot végeztek el egy-egy naptári évben. Ezek fanatikusai voltak a tudásnak. Hadd mondjak el egy esetet, hogy megértsen. Este kilencig tanítottam aznap is, mint rendesen. Utána még elintéztem egyet-mást az iskolában, s fél tíz tájban ballagtam hazafelé. A kihalt piactéren, egy romos üzlethelyiségből váratlanul elém lépett valaki. Mielőtt megijedhettem volna, ráismertem egyik „dolgozás” növendékemre. Beinvitált magával. Ott ült a fél évfolyam a szétlőtt boltban, s gyertyafény mellett egy feladványon gyötrődött. Nem értették jól, s engem kértek: segítenék megoldani nekik ... — Már akkor is az állt a bélyegzőjükön, hogy „Dolgozók Gimnáziuma”? — Bélyegző! Volt is nekünk bélyegzőnk! Nem pecsétre fájt akkor a fogunk, hanem villanykörtére, mert este tanítottunk, és nem volt mivel világítanunk. A Kaszagyár húzott ki bennünket a pácból: az ottaniaktól kaptunk két égőt, pedig nekik is kincset ért. Hallgatóink meg a romokat segítették eltakarítani. Hát igen, a Vörösmarty Gimnázium nem a legszerencsésebben vészelte át a második világháborút. Először tanárait vonultatták be katonának, utána az épületet is kisajátították, bárhogy hangoztatta is az igazgató, egyébként tiszteletre méltó bátorsággal, hogy mekkora igazságtalanság ez addig, „amíg a kaszinó és a katolikus kör helyisége tovább szolgálhat szórakozási célokat s míg tágas tiszti étkezdékben fogyasztják a malacpecsenyét, kacsasültet és tortákat ...” A nyilas időkben hadikórház lett az iskola, tífuszos és tbc-s betegeket ápoltak benne. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium részben már Szent- gotthárdon székelt ekkor, de meg sem próbált segíteni. „Ennek élelmes tagjai méregdrágán felvásárolt állatok húsának felfüstölésével és minden földi jó felhalmozásával gyarapítják élelmiszer készletüket, amelynek magukkal hozott és egy légiriadó miatt az apátság folyosóin pár órás köziszemlére kitett cukor, liszt és zsírhegyei — a pár százezer cigarettával együtt — megbotránkoztatják az apátsági pince nyilvános óvóhelyére vonuló megpróbált és nélkülöző várost” — mondja az egykorú feljegyzés. A főhatóság még rúg is néhányat a gimnáziumon: elhordja bútorait, kifosztja könyvtárát, lefoglaltatja összes fűtőanyagát. A többit befejezték a harci cselekmények: a tetőt elvitte a légnyomás, a 130
