Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 5-6. szám - TANULMÁNY - Rónay László: Kosztolányi Ady-pamfletje és következményei
az ő kritikája .tárgyilagos’, az tokfilikó vagy képmutató. Mihelyt -aranyira Ihat rá valami, hogy állást foglal, már kibillent közönyéből, már emberi, már elfogult. Ez az emberi elfogultság a kritika legfőbb erkölcsi és művészi értéke.’’ Természetesen nagyon ritka az olyan kritikai jellegű írás, amely teljesein objektív volna. De az elfogultságot kánonná emelni — ez a legnagyobb elfogultság, ami aligha teheti hitelessé, értékmérővé a bírálatot. Igaz, Kosztolányi talán nem is bírálni akart. Ady inkább ürügy volt, hogy kiírhassa magából egyrészt azt az ellenszenvet, melyet iránta érzett, másrészt hogy elmondhassa lesújtó, kiábrándult véleményét a politikai költészetről, a politizáló költőről és általában arról a közéletiségről, melyet Ady képviselt szemében. ,,... a politikai költészet pusztulóban van — írja —. Egykor, mikor az élet még nem hasadt rétegekre a munkafelosztás elve szerint, a társadalmak régi szervezetlenségében, mikor a sajtó, vezércikk, kortesbeszéd, parlament nem szippantotta el minden mondanivalóját, még lehetett tárgya és értelme. Tyrteus, aki egy kezdetleges ókori társadalomban .lanttal kezében buzdítja a csatát’, azért megrázó, azért nem nevetséges, mert van reménye arra, hogy szavainak közvetlen hatása is lesz. A modern költőnek alig.” S nem sokkal később így fogalmazza meg a modem költő szerinte legfontosabb (hivatását: „... az, hogy a benne alaktalanul forrongó természeti erőket, melyeket értelemmel nem lehet megközelíteni, érzékletesen megformálja, mintegy létezőt teremtve a megfoghatatlaniból, s ezzel a roppant munkával véget is ér hivatása. Ha politikai költészetre vetemedik, két veszedelem fenyegeti. Vagy néven nevezi, hogy unit iákar, s akkor tartalmas, de művészileg lapos és unalmas. Vagy pedig csak céloz erre messziről, tétován, s akkor puffogóvá, fráziscséplővé, jelszavassá válik, afféle dörgedelmes néptri- bunná.” íme, a jellegzetesen humanista állásfoglalás, mely nemcsak Kosztolányit jellemezte e korban, hanem a világlírában is számtalan alakváltozatban jelentkezett. Vallói elítélték a társadalmi igazságtalanságokat, de féltve óvták a költészet hermetizmusát, s megvetették a néptribunt, abban a formában is, ahogy az Adyban valósult meg, az ő megtalált és vallott küldetés tudatában. A néptribum valóban kimondja, amit akar, nem kendőzi, rejtegeti érzéseit. De ez is történhet művészileg magas fokon, mint József Attila és Aragon költészetében, mint ahogy a stilizált önkifejezés, a rejtőzködés és alakoskodás nem feltétlenül művészi, s az (hogy valaki nem természetes költő — mert Kosztolányinak ez az ideálja — nem jelenti azt, hogy közvetett formában sikerül kifejeznie a teljes világot. A végkövetkeztetés: Ady csonka tehetség volt, akinek nincs helye a nagyok között. Kosztolányi értékítélete szerint nem is lehet, hiszen politizált, hiszen nem 'titoknak, hanem eszköznek tekintette a költészetet, s nem ia szépséget érezte a dolgok velejének, hanem az őszinteséget és az igazság szolgálatát, ezeket — mint költői ideálokat — Kosztolányi még a Meztelenül őszinte számvetése után sem tudta elfogadni. Szkepszise kiábrándultsága, magánya sakkal kínzóbib volt, semhogy hinni tudott volnia a költészet társadalmi funkciójában s mozgósító erejében. Mert az alapjában elhibázott, igazságtalan, művészileg is hibás kiindulású, rossz végkövetkeztetéshez jutó Ady-pamtflet voltaképp ezekből táplálkozik, s ha e megtagadótt eszményék nem igazolhatják is, azért motiválják, magyarázzák. „Ülök és nézem a világ minden bánatát, / minden elnyomást szégyent...” —- írta e generáció egyik példaképé Walt Whitmann. S Kosztolányi is az igazi nagy tehetség pontosságával és alaposságával írta le, ábrázolta „a világ minden bánatát”, és ő is, akárcsak Whitmann, leírhatná e szavakat művészi magatartása summájául: „.. . látom, és hallom, és hallgatok”. (Ülök és hallgatok. Vas István fordítása). 487
