Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 5-6. szám - TANULMÁNY - Rónay László: Kosztolányi Ady-pamfletje és következményei

Gyula ás. S épp az Ady-vita visszhangja (vagy visszbaingtalansága) döbbentette rá Kosztolányit, hogy mennyire másak lettek, esztétikai ideáljaik, mint annak idején. Hiszen megfogalmazza ő most is a maga eszményeit, de ezek nem sóikat változtak ifjúsága óta, amikor leveleiben az Ady-versek művészi másodlagossá- gáról irt. Most is azt írja, hogy Ady „egyre-másra ontotta vegyes értékű verseit, majd zuhanni kezdett abba a tűrhetetlen modorosságba, mely végül teljesen elnyelte”. Gátlás és bizonyítás nélkül jelenti ki Adyról, hogy „gondolatvilágának főtengelye a messianizmus”, csak azért, mert a messianizmustól1 ő mindig ás idegenkedett, ez tehát jó alkalom, hogy elmondhassa: Ady ilyen jellegű jelképei üresek s „pesszimizmusa nem mély, csak külsőleges. Alapjában egy felületes könnyen hívő optimizmus lakozik benne”. Mindtezek megvesztegetően szellemes aforizmák, csak éppen nem illenek Ady költészetére. Hiszen Adyhan valóban a küldetéstudat számtalan változata fogalmazódott meg (amint erről Király István ír), de egyszer sem a messianizmus ködös, illuzórikus módján. Az pedig, hogy nem pesszimista, hanem optimista, megint 'beszűkülő értelmezés, hiszen egy költő világa sosem ikizárólag sötét vagy világos színekből épül. A kettő együtt van jelen, s Ady költészete többek között azért oly nagy és ösz- szetett, mert változatosságukból tudta felépíteni .kifejezési tartományát.

Rendkívül igazságtalan az a mód, ahogy Kosztolányi összehasonlít. Előbb Adyt Petőfivel, majd Ábrányi Emillel, s könnyedén bizonyítja be, hogy mindkettőnél gyengébb költő, Petőfivel egyáltalán össze .sem vethető, politikai versei pedig Ábrányiéinál fakóbbak, erőltetettek. Mint ahogy az sem okoz göndör néki, hogy elvitassa Ady költői küldetésének őszinteségét, hogy igazolja: művészi ízlése ki-kihagy, hogy erotikus, ízléstelen, művészi eszközei pedig szegényeseik. Mindezt ötletesen, az összefüggéseikből kiszakított versidézetek bűvészi forgatásával, a tényéktől minduntalan tündöklő könnyedséggel elrugaszkodva, tudatosan igazságtalanul és rosszindulatúan. Mert ezt a cikket semmi sem mentheti. Magánya és kitaszítottsága sem. A kritika szabadságáért való látszólag bátor sikraszállása sem. Elfogultsága teszi menthetetlenné, s az az ízlésbeli konzervativizmus, melyet1 olyan engesztelhetetlenül gyűlölt és ostorozott egyébkor.

Pillanatnyi elvakultságiból táplálkozott volna a revízió? Aligha, (hisz ugyanitt vall .arról ás, milyen mély féltékenységet érez, erezett Ady irányában: „Minden nagy költőnk, minden értelmes, művelt olvasónk nevében vagyok rá féltékeny. Letagadnom ezt álszamórem volna. Ez a féltékenység jogos. Minden kritika első, ősi mozgatója a féltékenység.” Ez a felfogás eleve kizárja, hogy objektív igénnyel közeledjék Adyhoz, életművéhez, s ő vállalja is az elfogultság ilyen formáját: „Természetesen azon igyekszem, hogy csökkentsem költői hírnevét, melyet túlzottnak tartok, s azokkal, akik még gondolkozni hajlandók, szintén elfogadtassam álláspontomat. Elejtől végig egyoldalú maradok, szeretetlen is, mert — amint kijelentettem — nem szeretem őt, de remélem, hogy nem leszek sem pártoskodq, sem igazságtalan.” Kritika című írásában — mely szintén az Ady-pamflet keltette viharok idején íródott — részletesebben is kifejti a kritikusi elfogultság „szükségességét”: „Azt állítod, hogy kritikám elfogult. Ebben tökéletesen igazad van... A valóság mindig erősen befolyásol. Ezúttal a valóság .az a mű volt, melyet megbíráltam. Nagyon nem tetszett. Ennélfogva bőszülten rontottam neki. Éppúgy tudom gyűlölni a rosszat, mint szeretni a jót. Indulataimat elpalástolhaittam, lehűthettem, jégszekrénybe tehettem volna, de ezt iá piszlicsár ravaszságot méltatlannak tartottam önmagamhoz. Tudtam, hogy kritikám általa cseppet sem lesz ,tárgyilagosabb’. Aki azt hirdeti, hogy

486