Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 5-6. szám - TANULMÁNY - Rónay László: Kosztolányi Ady-pamfletje és következményei
Üres az égbolt és a szívemre rácsapom én rég, szürke csokorként, a nihilizmust ........ ( Hang) Igen, az Ady-pamfletben kétségtelenül ez laz egyetemessé tágított reménytelenség ás jelen van, a megcsalatottságmak az az érzése, melytől 1919 óta nem tud szabadulni, hogy a „földindulás nem hozza... reményét”. S ugyanez a kifosz- tottság-érzés, reményvesztettség él jónéhány nemzedék társában is, akik hozzá hasonlóan meglehetősen diszszonáns hangokat hallattak az Ady-vitában. A jelt, azonban kétségtelenül ő adta meg. Ö fújta meg az élesen visszhangzó harsonát, melyre innen is, onnan is kürtszó felelt, s Az írástudatlanok árulása (Különvélemény Ady Endréről) A Toli-beli megjelenése után (1929. július 14.) egyszeriben megélénkült az irodalmi élet. Joggal ingerelhette Kosztolányit az a kritikátlian rajongás, mely Adyt alaposabb elemzés híján emelte a legnagyobbak közé (és fölé), s amely egy táborba hozta a népiest és fajvédőt. „Ügy láttam — írja Az írástudatlanok árulásában —, hogy az a divat, mely Ady személye körül tombolt, immár elvált munkáitól, független tőlük, s azoknak, iákik néger-lármával körültáncolják, egészen mindegy, hogy mi mit alkotott és mit nem, csak az a fontos, hogy unos-untalan tápot leljenek ideges lelkesedésük számára.” Rájött, hogy egy vallással van dolga, s „a vallásos érzést tilos sérteni”. „Egymás után tűntek föl Ady bibliamagyarázói. Ezek a verseit részint fizikai, részint metafizikai szempontból osztályozták, elsavainyodott, ködös agyukkal belepapoltak tücsköt-bogarat, minden zenére síiket f ülükkel tagolgattálk ütemeit, s színes, dagályos visszaemlékezésekben örökítették meg. azt a mozzanatot, mikor találkoztak vele.” S az Ady-divat másik jellegzetessége, amelyik már feltűnt az Édes Annában is: „Délelőtt Adynrnatinek voltlak, délután Ady^délutánok,, este Ady-esték. Izgatott tömegek öklelőztek jegyekért, s a zenekari ülések pótszékein gyakran lehetett látni kisfiúkat a dadájuk kíséretében, míg a Petőfi-centennárium alkalmával hangversenytermeink kongtak az ürességtől.” Hevesen és jogosan kel ki a ^bugaci” Ady-kultusz ellen is, „mely a legolcsóbb alibi-igazolás a 5 műveletlensóg ellen, s a legjutányosabb tagsági jegy az értelmiség úrikaiszdnójába”. Gunyorosan említi, hogy „Ady köre mindig idegrohamot kapott, mihelyt egyesek arra céloztak, hogy a vezért kissé túlértékelik”. Amint eddig mond el cikke indítékául, abban sok az igazság. De mihelyt általánosítani kezd, már érzik, hogy óhatatlanul a szubjektivizmus érvényesül véleményében, melynek elfogulatlanságát és objektivitását pedig nem is egyszer hangsúlyozza. Azt az érzést kelti az olvasóban, hogy maga mögött tudhatja a szélesebb irodalmi közvéleményt is, a jobb írókat, akik „néha borzongva, néha mosolyogva szemlélték, hogyan fonódik egy koszorú csupa félreértésből”. Másutt: „Egyre inkább növekedett azoknak a száma, éppen a modern európai szellemű irodalom legkülöntbjeiből, akik a fékevesztett tömjénezők magasztalását gyermekesnek találták, s úgy érezték, Adyt mint költőt és művészt, példátlanul, igazságtalanul, oktalanul túlbecsülik.” A Toll-vita azonban korántsem iga^ zolta ezt a vélekedését. Nébányan •— inkább szűkebb baráti köréből — ugyan csatlakoztak hozzá, sőt túl is licitálták némely vonatkozásban, de akikre leginkább számított, s lakik ifjúságában vele együtt vallották, hogy Ady beképzelt, üres „ripacs”, időközben már óhatatlanul hatása alá kerültek, s fejet hajtva elismerték szellemi vezérüknek, a század legnagyobb járnak. Babits is, Juhász 435
