Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 5-6. szám - TANULMÁNY - G. Komoróczy Emőke: A "kollektív individuum" emberi vonásairól: a "szociális ember" belső arculatáról
Soha nem fáradt bele az újrakezdésbe. Utolsó verseskötete (Üljük körül az asztalt, 1968) is friss, töretlen, harcosan bizakodó embert tár elénk, aki érzi a baráti viták, beszélgetések — a véleménycsere jelentőségét, s tudja: csakis úgy léphetünk előbbre világunk alakításában, ha az „asztal” körül hely jut minden jószándékú, igazságot kereső, a világ dolgairól felelősen gondolkodó embernek. Soha nem volt magányos. Akkor se, mikor régi ismerősei, barátai elhúzódtak tőle, s félve köszöntötték az utcán. Egyetlen verse sincs, amelyből a reménytelenség s önsiratás panasza szólna. Az ő gondja mindvégig az volt, hogy erőt, hitet, bizakodást öntsön másokba. Nem, rombolt, hanem épített. Segített — s segít ma is — rendet tenni éle* tünkben — eligazodni mind egyedi, mind társadalmi létünk gondjai, ellentmondásai között. Megtanít bennünket arra, hogy a véges-ben, az egyediben, felismerjük a végtelen összefüggéseit, s hogy túllássunk magánéletünk szűk kis határain, el tudjuk helyezni önmagunkat a „világegész” nagy folyamatában. Plasztikusan körvonalazza előttünk az élet leglényegibb kérdéseinek belső összefüggéseit. Költészetének sajátos pontossága innen ered. „Nem magamra, hanem a világra irányítottam a figyelmemet, mert a kettőnek egymáshoz való viszonya az, ami aktivitásra serkent, fokozza érdeklődésemet, tartalmat ad művészetemnek ...” „Minden versemben arra törekedtem, hogy a hosszú, fáradságos munka közben legalább egyszer marokra foghassam a világot, hogy megmutassam a dolgok rejtett százarcúságát, hogy egyazon kompozíción belül megszólaljon, az igen is és a nem is, hogy valóban a tenger egy csöppjében maga a kimeríthetetlen tenger is benne legyen”, — emlékezik költői célkitűzéséről naplójában. S e törekvése valóság lett; költészete maga a megvalósult dialektika. Ezért taníthat bennünket a dialektikus gondolkodásra, — a dolgokat a magúik ezerarcúságában való szemlélni tudás képességére. És ezért nem vehetjük el tőle az őt megillető helyet a szocialista költészet ásztalánál. Méghozzá az egyik legméltóbb hely az övé. Neve összeforrott a munkásmozgalommal, s ő maga is olyan volt, mint osztálya, amelyből kinőtt: betonszilárd, erős gyökérzetű, a kudarcokat elviselni tudó, útjáról le nem téríthető, tiszta és igaz gondolkodású. A „Munkásportré”, amelyet osztályáról festett, önnön arcképét is mutatja: „ . . . ezt a fejet a tegnap emléke és a ma kétségei gyötrik . . . . . . ezeket a kezeket a teremtés eszméje vezérli... . . . ezek a kezek lesújtanak és felemelnek egyszerre ... . . . ezek a kezek undorodnak a vértől. . . . . . ezek a lábak agyontapossák a sárkány hét fejét ezek a lábak eljutnak arra a tájra melyről a fej álmodik . . ... ez a szív az én szívem ikertestvére ez az ember olyan amilyen én vagyok egyazon ég alatt egyazon dalt daloljuk, vetésről, aratásról * Méltóképpen szólni Kassák művészetéről tehát csakis a szocialista világszemlélet alapállásából kiindulva lehet. Szem előtt tartva az emberiség fejlődésének történeti folyamatát; az emberi nem öntudatra ébredését, az ember világot átalakító tevékenységének végső célját: az otthonteremtést, annak a világnak a 477
