Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 5-6. szám - TANULMÁNY - G. Komoróczy Emőke: A "kollektív individuum" emberi vonásairól: a "szociális ember" belső arculatáról
Valóban, itt már a belső tengelyét végleg megtalált s ezért nyugodt (lassan 50, évéihez közeledő!) költő arca bontakozik ki előttünk. A korábbinál mintha mélyebben ágyazódna a mindennapokba; mintha a „jelenség”-valóság varázslata is elért volna végre a szívéhez s csillapította volna örök nyugtalanságban égő, a lényeget szomjazó kíváncsiságát. Mintha elérkezett volna a „mindent-tudás”- hoz, a megélt dolgok tapasztalati összegzéséhez; s most már csak ez életanyag szétsugárzása volna a feladata. „Van egy kosaram, amiben mindenki benne van”, — összegzi eddigi életét, s magát is azok közül a „különös virágszál”-ak közül valónak érzi, amelyek hervadásukban is kiirthatatalanul újraélednek. E virágszál „amíg sárban áll és vihar zúg fölötte erővel és fénnyel táplálja a világot” Az élet konkrétumai egyre több helyet kapnak költészetében — mintha egyre jobban érdekelné maga a tárgyi világ s a lét szépsége. (Ajándék az asszonynak, 1937; Fújjad csak furulyádat, 1939). E-korszak versei — Radnóti kortárs-költé- sze téhez hasonlóan — a szörnyű kor egyre fenyegetőbb iszonyatát érzékeltetik; ugyanakkor a magánélet tragikumával viaskodnak (Simon Jolán halála, — az élet továbblép, de a múlt sem múlhat el nyomtalanul, — új lehetőségek felsej- lése, —■ a magány és remény viaskodásai stb.). Talán itt és ekkor érezzük először a maga totális szépségében, érzelmi gazdagságában Kassák emberközelségét. — A korábbi versek legfőbb értéke: az erő, a megértett valóságanyag (a humán módon elsajátított, bensővé vált külső tárgyiasság); a komplex és dinamikus látásmód, a teremtő nyugtalanság ösztönző hajtóereje. Ez utolsó kötetek inkább a megcsendesült, a gyökérzetben: a mindennapi létben oltalmat és otthont kereső embert mutatják. Akinek talán kissé már fogytán is az ereje a szenvedések, a kiközösítettség, a nélkülözések viseléséhez. De aki mégsem adja meg magát: ha fáradtabban is, mégis elmondja dalait. „ ... te szelíd, hegyilakó pásztor fekete subádban és zsíros, nagy kalapod alatt fújjad csak furulyádat az éjszakában ...” Fagyosnak, egyre jegesebbnek érzi maga körül a világot, melyben megdermed a lélek; s melyben talán el is fogytak az ő tennivalói (ia Munkát végleg betiltották; a Munkaikor feloszlott — barátok s eszmetársak nélkül mintha most először végleg bizonytalanná vált volna minden). „Menekülni kéne innen, gondoltam néhányszor az alkonyaiban s amíg korom szitált rám felszedtem sátorfámat, hogy indulok már de maradtam, mert a költő mindig helyén marad” (Őszi meditáció) * A magánélet óvó melege védte s őrizte meg a háborús évek kietlen dermedésében. Erőit, friss alkotókedvét már csak a felszabadulás hozta vissza. Ekkor ismét kigyúl benne a régi tűz, újra érzi: a harc soha nem reménytelen, a kudarcok csak átmenetiek, ha az ember tudja, hogy hová tartozik. „A múlt, ami mögöttünk van s a jövő, aminek kapuját döngetjük egybeköti sorsunk. 474
