Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 5-6. szám - TANULMÁNY - G. Komoróczy Emőke: A "kollektív individuum" emberi vonásairól: a "szociális ember" belső arculatáról
ellenére is egészséges szemléletű és bízó tudott maradni; a munkásosztály győzelmének biztos perspektívájából tudta a jelen ellentmondásait szemlélni; mert és tudott hinni az élet örök, s megszakíthatatlan folyamatában, és soha, soha nem fogadta el a társadalmi rövidlátás, az egyszempontú partikularitás látszat- megoldásait. Elutasította a haldoklás, a pusztulás magmegadó kétségbeesését. Volt ereje újra és újra ,,az élet csíráinak” felfedezéséhez, támogatásához kibontakozásra segítéséhez. A nagy művészet (s a pártos művészet!) nem mondhat le a valóság emberi totalitásának átéléséről és ábrázolásáról; tehát természetes része a fájdalom, a kudarc, a magáramaradottság, a hiábavaló váaskodás élményének kifejezése is. Az egyetemességről lemondó művészet nem művészet. De a partikularitás reménytelenségében megragadó művészet sem az. Kassák, életművének nagysága — mint minden igazán nagy művészé — épp abban van, hogy totalitása folytán az ember humán erőinek a haladás irányában való mozgósítására képes. Űnrá tudott lenni minden konfliktusán — s hitte és erővé transzponálta egyéni élete fájdalmait. Feloldódott társadalmiságában; az élet összfolyamatának pozitív kibontakozásában talált megnyugvást. S e ibelső nyugalmat műveiben szétsugározva adta át nekünk. * Épp ezért, a hiteles Kassák-kép kialakításához nélkülözhetetlen forrás maga a művészete. Ezetn belül is elsősorban lírai megnyilatkozásai, önfejlődését dokumentáló költészetének folyamata. A két világháború közti időszak alkotásai (épp mint a korábbiak) éíef és művészet egységében fogantak. Természetesen a művészetben soha nem az élettények mechanikus transzponálásáról van szó; de vannak alkotók, akiknek életműve szervesebben táplálkozik egyéni tapasztalati anyagukból. Kassák ilyen alkotó (s ebben Petőfire emlékeztet, minden alkati különbözőség ellenére). Nála az élet minden döntő mozzanata lefordítódik a művészet nyelvére; bár sohasem a konkrét és közvetlen valóságélmóny szintjén, hanem erősen absztrahálva, az intellektuálisan feldolgozott lény eg-valóság síkjára átemelve. Így a két világháború közti korszak művészi eredményei Kassák belső fejlődésének, szemléleti viaskodásának folyamatát ás rögzítik. A máglyák énekelnek zaklatott eszpresszivitásának élménybeli háttere: annak az embernek a fájdalma, aki szemtanúként átélt és végigküzdött egy heroikus korszakot, s látnia kellett: mily kicsiny és méltatlan az ember a nagy eszmék megvalósításához; s kicsinysége folytán hányszor elszalasztja önnön történelmi lehetőségeit! — Más kérdés, hogy ez a szubjektív lírai látás — épp mint Aranynál a Nagyidai cigányok idején — önkínzó nemzet- és emberosto- rozáshoz vezet, a történelmi helyzet, feltételeik számbavétele nélkül. A Világanyám (1921) c. verseskönyv első része még a Boldog köszöntés, s a derűs, győzelemben bízó Márciusok hitével van tele; még „napziulhogásban”, „aranyoszlopok közt vándorolnak” testvérei. De a lezárás már a ,,0X0=0” szörnyű zokogása; „a reménytelenség bazaltoszlopai kivirágoznak” az emberekben, s mikor kínjaikat szeretnék fölordítani, fogaik közt „szétporlanak a hangok.” S megkezdődnek a „Számozott versek”: talán mert az idő s tér is oly mindeggyé vált, s mert maga az élet is csak élmény nélküli végtelen folyamat. „Két összetartozó ember” „végtelen vándorlása a gubancos időben”. — Az önkínzó vergődésnek, olykor az öngúnyig s öntagadásiig fokozódó iróniának dadaista ki- csordulása, képi-nyelvi formát keresése ötvöződik itt a humánum, az egyedül lehetséges emberi kapcsolat melegében menedéket s fogózót kereső íbiztanság469
