Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 5-6. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Szalatnai Rezső: Sopron magasból és mélyről

csúilagszemű féleségével s kisfiával tovatűnt, de mily Sajátos történet nekem Sopron: letelepedett nemsokára ezen a helyen egy másik, barátom, ugyancsak pozsonyi, aki tan^ványctffí is volt.,. Ez a tény kitüntetően megkülönbözteti nekem Sopront az ország más városaitól. Ifjabb barátom ugyanolyan humanista, mint az első volt, orvos és olyan észlelő, miint egy írástudó. Az első is meg a mostani is a tudás és türéimiesség mestere, vagyis nyugodt és magabiztos és igazmondó. Mikor először jártam náluk, felesége színes gyertyákat gyújtott a vacsora-asztalon, a régi-régi fényforrást, a városáasság jelképét, mely életünket s halálunkat kíséri., ezúttal ritka vendéggel, az örömmel. Most már ők nekem a soproniak, a szeretetreméltósággial, mint egy városi jelmezzel.

Az jár a fejemben, hogyan vitt le ő Sopron mélyébe, egy város hajszálgyo- kered közé. Cserben hagytuk a felső világot, lebotorkáltunk lépcsősorokon egy pince-múzeumba, ahol csend fogadott s izzó villanyfény, s római sírok, és sírkövek és szobrok, köztük egy életnagyságú, majdnem ép Jupiter. Néztem ezt a törhetetlen férfi-arcot, komolyságát, elégedettségét, ahogy a mélyben széttekint fáradság nélkül, tökéletes egyensúllyal. Ezeket a római 'emlékéket mind itt találták, túlélték a népvándorlást, minden zivataros századokat, Scarbantia él itt a mélyben. Ezt szívta föl iá magyar alapítású Sopron, közvetlenül. Kosztolányi Dezső Marcus Aurehusa jutott, eszembe a tűzfényű pincében, mormoltam igaz szavait a versnek: „Csak a bátor, büszke, az kell nekem, ő kell, / őt szeretem, ki érzi a földet, / tapintja merészen a görcsös, a szörnyű / Medúza-valóság kő-iszo- nyatjáít, / s szól: »ez van«, »ez nincsen«, / »ez itt az igazság«, »ez itt a hamisság«” ... Ügy rémlett, a többi kartárs — szépséges lányfejek, katonatisztek arc- élei, messzetekintő szemek, élesen megvilágított állak, tiszta s egyszerű latin betűk kőbe vésve, tárgyak és jelek, melyek sikerrel átteMték a századiakat —, most újra élnek, túlélve ezer évet, mint egy napot. Emberek és istenek, akik kötelességet vállaltak Pannónia északi sarkában, megfértek egymással s most itt hevernek a sárga homokiban, leheletnyi ibú nélkül, türelmesen, egymás mellett, intve minket, haUgatózókat és figyelőket. Ami fönt van, innen sarjadt. A váro- siasság rendíthetetlen, széttörhetik:, összeáll újra.

Felejthetetlen a fájdalom foka, amikor a test már nem képes ellenállni a halálnak. S egyúttal a menekvés ösvénye is ez, hisz írni tudok róla. 1974 decemberében s újév után, január végéig, hosszú időt töltöttem el Sopronban, a sza- natóriumbán. Mindenem megvolt, amit emberi figyelem és szeretet adhat, mégis ez a hótalan tél a szívbaj redői közt a megpróbáltatásé volt. Két infarktus után s elveszítve a feleségeimet, azt hittem, a soproni gyógyítás talpra állít.

Nem állított talpra, de megmutatta az utat ehhez. Milyen jó puhán elaludni, s mily szörnyű, mikor laz álom elkerüli az embert. Csak könyörögtem az altatószereknek, merítsenek el az álom vizébe; nem hallgattak meg. Gyötört az álmatlanság, meresztettem a szememet a csillagokra, hallgattam a vonat kattogását, az erdő száraz, sötét nyikorgását. Az ápolőnővérefc magatehetetlenül állottak körül, az ügyeletes orvos ugyanúgy. Egyszer az egyik nővér nem bírta a látványt, átment a régi épületbe, fölkeltette orvosnőmet. Akkor már fuldokoltam, nem használt a hatalmas kék oxigén-bomba, semmi. A fiatal orvosnő szótlanul leült ágyam szélére, vizsgált; kérdezte,, mit adtak be. Kiment a rendelőbe, visszatért, átkötötte johb karomat, lassan szorította be a kétféle oltóanyagot. Nem engedett el, kezemet (kezébe vette, mint erős rózsatő a ráhajló gyönge ágat, figyelte szívverésemet. Lassan lecsukódtak ’szemhéjaim, lélegzetem ■visszatért szabályaihoz. Elaludtam, már hajnalodott.

456