Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 5-6. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Szalatnai Rezső: Sopron magasból és mélyről

szaktudás, hanem ízlés és talán érzelem. Emberség fakad itt az erdőben. A Tátrában ezt nem vettem észre.

Aztán megállapodtunk egy ponton, fatönkre ülve, ahonnan megpillantottam a Fertőt, hosszú, keskeny ultramarin víz-csíkjait, haragos fodrokkal, rozsdaszín roppant nádasát, mely (büszkén hajlongott s fölegyenesedett, összeolvadt a szem- határral. Némán meresztettem a szemem. Lengett, ringott a millió nádiszál, hí- zeligett a víznek, mint a szándékát rejtegető asszony, elfedte óvatosan, úgyhogy tovatűnt a kék, csupán a rezgő barnaság hullámzott, majd hirtelen fölibiccentek a nládfejek s előbukkantak újra a kék ösvények. Ez a tó, ez a határ-magyarázta barátom. Egész Sopron egy kiszögéllés. Hallod a vonatrobogást? Ez a vasiút félig magyar, félig osztrák. Mélyet lélegeztem.

Egy nap megnéztem a várost. Akkor csupa seb volt, csupa rom, csupa csonk. A háború utolsó felvonásaként ezt a várost vógigbomlbázták. A szétesett régi falak mögött azonban még régebbiek tűntek élő, várszerű építményeket bontottak ki, középkori házakat, olyan erőt és szépséget, melyet másutt nem talál a (szemlélő. Sopron múzeum-város, a városépítő emberi közösség ibizanyítéika. Teljesen lenyűgözött ez a nagyszabású, bonyolult régiség. Kóboroltunk az ódon utcákon; megnéztem a templomot, ahol királykoronázás zajlott le, a kis palotát, .ahol országgyűlést tartottak uraink, az evangélikus szószéket egy ház udvarán, az emeleten, a katolikus temptamok félhomályában a (barokk csapongását, a gótika előlkel őségét, az ódon patikát, a hajlott ajtajú sörözőt, Széchenyi palotáját, Petőfi silbak-helyét, á vízmedencét, amelybe Berzsenyi bedobálta a német fiúkat, akik kötődtek vele, a teletömött múzeumot, ahol régi bútorok és kávéscsészék közt egy leány aktja világított fehér fénnyel, aztán az Ikvát, amelyben éppen nem folydogált sok víz, a régi gimnáziumot, ahol tízpercben a diákok laz udvaron labdát dobtak egy-egy római, vitéz százados epitáfiumára, amely a falba ragadt, mint megannyi más jele a múltnak Sopxrooban.

Mindezt összefogta az a látvány, mely a várostoronyban ér.t. Az Urbs fi- deÜssima tornyában, a korabarokk karzaton, ahol hosszú időt töltöttünk, ugyanazt a mozdulatlan képet nézve: a benedekrendiek szépxséges templomát, a Szent- háromság szobrát, az egymásba karoló háztetőket, tornyokat, füstölő kéményeket, távolból integető gyáraikat, a fénysumanást, a légfodrokat. Hálás voltam barátomnak, hogy fölvitt a magasba. Válóra raktam a kezem, is hallgattam, amit a XVII. századbeli polgármesterről, s bíróról mondott, aki tudós társaságot alapított már akkor ebben a városban, mert humanista volt, de ötvösművész is, színműíró és tanulmányok szerzője, királyokkal s generálisokkal tárgyalt, védte városát és .hitét, vagyis a szabadság jogát. Nem ismerte a vakbuzgóságot, elutasította a 'gyűlöletet, a szeülem fényére volt büszke, egyensúlyára, amely örömet szerzett neki, lazaz megadta az élet érteimének érzetét. Megindulltan lépkedtem. lefele Sopron magasából. Boldog és szeretetreméltó város. Száz meg száz háztető csillog emlékeimben; egy város testét takarják, amely test példát mutatott szenvedésével és hűségével.

Vándorkedvem nem támadt soha, ülök itt Budán, esténként eltűnődöm azon a mozgalmasságon, ami egykor jellemezte életeimet. Nem értem rá élhi, mint az apám, aki szerette la napa szórakozás óráit, a diskurzust, ami már megszűnt. Eljártam találkozókra olvasóimmal, még falúra is, hát még, ha Soproniba hívtak. Az ember látja a jelképet, melyet szívében hord, megérinti Illedelmesen, minden Úgy él, ahogy úrrá lett tudatában, természetes változásokkal. A soproniak régien babot termesztettek sikerrel, most vörösborukból gazdagodnak. Az eEtíőöv s a városfalak között rendberakott szőlőkertek húzódnak. Barátom, akiről szóltam,

455