Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 5-6. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Szalatnai Rezső: Sopron magasból és mélyről
közel volt egymáshoz a két város. Petőfi végiggyalogoOita katonaként oda s visz- sza ezt a távolságot, havlas téliben, nem is egyszer. Csak azért, (hogy találkozzék pajtásaival Pozsonyiban. Soproniba végül is úgy jutottam el, hogy Pozsonyt kerestem benne. A barátomat, aki hozzám jött Hollandiába, s aki akkor Soproniban élt. Pozsonyban soká azzal foglalkoztunk, hogy tökéletesnek álmodtuk a világot, a jövőt, melyet nemzedékiünknek el kell érnie; s mely.tökéletlen maradt számunkra. Ezt a barátomat nagyon becsültem. Az első üdülési alkalmat felhasználtam, hogy Soproniban összejöjjünk. A pedagógusok üdülőjének gondnoka, fehérhajú, firtató szemű, párosairioű, zöld lödenkabátos férfiú, fogadott minket az állomáson, szaporán „elvtárskáimnak” nevezett, s vitt fel autóbusszal az erdőszéli házba. Felnyitotta a szobákat, betessékelt a szorosan egymáshoz rakott, rideg-hideg vaságyak közé. A padló piszkos volt, de ő jámbor hanglejtéssel fölhívta figyelmünket a jó erdei levegőre. Mikor egyik szobatársunk szóvá tette, hogy fázik, hideg van még, azt tanácsolta, csak pár lépés az erdő, -szedhetünk rozsét, fűtsünk be a kis vaskályhákba, nem lész „probléma”. Az első étkezésnél kihirdette, hogy kevés a hús, nem adhat többet, s nem lehet megismételni a tészta adagját sem, ám levest és kenyeret fogyaszthatunk tetszésünk szerint, fölemelt mutatóujjával jelezte, hogy a soproni ivóvíz kiváló. Ezzel az elhelyezéssel ellentétben a város és külterülete tündökölt. Barátom már délután feljött a hegyoldalira, éppen leraktam rőzsémet. Fénylett az arca, fejét kedvesen oldalra fordította. Nagyon megörültünk egymásnak. Nem a városba, az erdőbe indultaink. Vidáman nótáztak a rigók, kényelemes séta esett jobbra térve, lassan fölfelé kanyarodva. Az erdő rejtegetett valami jóleső magányosságot s emelkedettségét. Letörtem, egy ágat, botot ifaricskáltam, .amin ő enyhén bosszankodott, mert nem szaibad ibánitani a fákat. Ez olyan gyermekkori. szokás, az ember rögtön bicskát húz élő, amint fák közé kerül. Meghatódva szólt Sopronról, patinás erejéről, urbánus ízeiről; úgy éreztem, hogy túldicséri ellensúlyozva azt, hogy odakerült Budapestről s újra megnősült. Közölte, hogy Sopron betetőzte emberi életformájának igényeit. A fák vékony hegedűjátékkal kísérték szavait. Szikár, csontos arcán néhány barázdát észleltem. Tekintetében töprengés tétovázott. Napi munkáját mondta, amiént nem ér rá írni, még cikket sem. Szereti ezt a várost, ismételte. Az emberek természetesen itt is olyanok. Mondtam, egyet már megismertem közülük. Á, ismerte ő is a pirosarcú gondnokot, máris mosolygott, mókásan utánozni kezdte; két kézmozdulattal mutatta, hogyan sodorja bajszát az öreg, aztán szája csücsörítésével idézte élvhűséget hirdető hamis hangját. Ezen jóízűen nevettünk, mint diákkorunkban Pozsonyban, mikor hasonló színjátszókkal ütköztünk össze valamelyik utcasarkon. Az erdőben bölcs nyugalom uralkodott, rezzenéstelen csönd. Nem találkoztunk senkivel. A fák oly szépen sorakoztak, mint egy kertben, sétányokkal, ülőhelyekkel, források csobbanó vizével. Ilyennek is képzeltem Sopron határát, parknak, melynek növényzetét s állatvilágát nem károsítja, hanem óvja ,az ember. Tavasz suttogott az avarban. Lehűtve s kitisztulva néztem a szelíd me- szeaésű fákat, öröm volt szívni a fenyők illatát. A /budai erdőkben nincs illata a fenyőnek. Átszellemülve, s szárnyra kapva bolyongtunk szabadon, híreket s észleleteket cserélve a világon szerteszéliedt ifjúkori társainkról, s pozsonyi sorsunk aktarairól. Ez a város nem változtatta meg barátomat, hanem megerősítette eredeti jellemében. Ez a humánus légkör titka, egy város életformájáé. Van vidéki élet, mély töményebb a fővárosánál. Áhítattal dobogott a szívem, csupa vágy lett s igény. Valamit hozzááktatott az ember az erdőhöz, ami nem 454
