Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 5-6. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Pósfai János: Visszapillantó tükör

Az öt férfi önkéntelenül kapta fel a (bal karját, amelyen az óra megfellebbezhetetlenül mutatta, hogy a záróráig még legalább 14 perc hátra van. A pincér azonban hajthatatlan maradt. „Záróra, uraim záróra” — ismételte, amikor a párttitkár magyarázni kezdte, hogy az üveg bort akár állva ás megisszák féltizenegyig, a zárórára el is felejtik, hogy itt jártak.

„Ne tréfáljanak, uraim” — mondta a pincér és üres poharakkal megrakodva kifordult a söntésbe. A kocsmai zaj, a zárára előtti kavalkád ezúttal nem volt annyira erős, hogy a kint ácsorgóik ne hallották volna ta pincér szavait: „Azt hiszik, hogy nekik most már mindent lehet. Idejönnék részegen., nem volt nekik elég egész nap.” Ilyenéket mondott és fejével félreérthetetlen mozdulattal jelezte, hogy a bent ülőkről van szó.

„Ne vigy nekik — hallatszott egy hang. — Isznak ezek eleget. Inkább ide hozz még egy kört.”

Folytatta volna, de észrevette ia tsz-elnököt, .aki a pincér után lépett és a pult előtt megismételte a kérést: „Jöjjön, igyon velünk maga is egy pohárral” — tette hozzá. A főúr azonban nem ereszkedett le hozzá, elleniben azt ajánlotta: igyanak ott, ahol eddig ittak, ia Belfegortjan.

A Belfegor iá termelőszövetkezet falatozója, a tsz-elnök így személyes sértésnek is vehette volna a pincér megjegyzését. De nem szólt semmit, csak visz- szatért amazokhoz.

„Ez megbolondult — közölte velük. — Ez ránk alkarja uszítani a kocsmát.”

A pincér ekkor már a csapossal együtt kiabálta iá zárórát. Hogy ök is emberek, nekik is megjár a pihenés. Könnyű azoknak, akik. csiak üldögélnek az irodákban.

„Ez tényleg megbolondult” — mondta a tsz^elnök és jobbnak látták, hia, sze- deiőzködnek. Kint jártak már az utcán, amikor a párttitkár közölte, hogy reggel kinúgatja a pincért. „Egy napot se várok vele” — mondta. A képviselő azonban leintette: „Tudod mit? Bízd inkább az ÁFESZ-elnökre iá dolgot. Elvégre mégiscsak iaz ő embere ..

*

Karmos szél boronái ja az ázott utakat. Az öthetes nyár után korai a szeptemberi hideg. B. Lajossal elindulunk, hogy bejárjuk a falut. A fák tegnapi üde- zöldjét rozsdásra marta a dér.

— És mi lett a pincéreddel ?

— Ä, semmi — legyint a szövetkezet párttitkár a. — Másnapra elfújta dühünket a szél. Át se léptem azóta a kisvendéglő küszöbét. Azelőtt se sokszor. Ki ér rá? Az embernek azért rosszul esik -az ilyesmi. Azóta sokat gondolkoztam az eseten, s feltettem magamnak: vagy a demokráciát viszik egyesek túlzásba, vagy nem érdemes máma vezetőnek lenni.

— A pincér így szerzett magának olcsó népszerűséget.

— Hát sikerült neki.

A nicki utca végén balra fordulunk, majd egy frissen kavicsozott-úton az új lakótelephez érünk. Legalább száz új családi ház találkozik itt a mezővel. Egy-egy allén — utca lesz mind — harminc-harmincöt félig kész ház fordítja egymásnak az arcát. És micsoda házak!

— Ez itt egy szénsavgyári munkásé... Ez a mi emberünké, állatgondozó. Azok a szélsők ott, a kétszintesek szintén olyanoké, akik vagy a sajtgyárban, vagy a szénsavban, vagy a tsz-ben keresik a pénzt. No ez itt egy tanácsi előadóé.

432