Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 4. szám - TANULMÁNY - Pomogáts Béla: Új nemzedék a romániai magyar irodalomban
mészetesség a valóságfelfedező igény magyarázata, s ez a kulcsa a „közelebb az élethez” jelszavának is. Farkas Árpád, a „Forrás” „második hullámának” tehetséges költője, az Igaz Szó ankétján így fogalmazza meg a nemzedék elkötelezettség-tudatát: „önkéntes, belső kényszerből fakadó cselekvés, használni-akarás, — azt hiszem, ez a mi elkötelezettségünk.” S ugyanitt különbséget tesz az elkötelezettség és a lekötelezettség között, arra utalva, hogy az első fogalom felelősséget jelent, megköveteli a hibák és torzulások feltárását, bírálatát, a második pedig egyszerűen meghunyászkodás és gyávaság. Vári Attila, ugyancsak a „második hullám” prózaírója, a következő szavakkal fejezte ki a felelős kritika szerepét: „Ha bírálunk, féltésből tesszük, de az a nagy baj, hogy becsületes bírálataink nem juthatnak el az olvasókhoz, mert a szerkesztő (tisztelet a kivételnek) nem szívesen adja le, ő kétértelműséget gyanít ott, ahol mi — azok, akiket ez a szerkesztő nevelt — a magánnyal szemben a közösség zászlaját bontjuk ki, vagy taps, éljenzés helyett mementóként a múlt kísértő csonkaújját csúsztatjuk a ke- zetfogni-akaró problémamentes tenyérbe.” Ez a vélemény már egy felelős, önvizsgáló irodalom igényére utal, amely éppen elkötelezettsége miatt közeledik kritikus szemmel a társadalmi valóság problémáihoz. Közöttük a nemzetiségi problematikához is. KÖLTÖK ÉS IRÁNYZATOK A „Forrás”-nemzedék fellépése fordulatot hozott a romániai magyar irodalomban: a költészetben, az elbeszélésben és a drámában egyaránt. A korábbi évek publicisztikus és retorikus kifejezése után tematikailag és szemléletben egyformán gazdagította a költészetet. Megjelentek az ún. „magánélet” élményei: a szerelem, a természet és a filozófia ismét a költészet tárgyává váltak, s még a „közéleti” vers is másképp szólalt meg, mint az ötvenes évek költőinél. Légióként pedig eredeti jogaiba helyezte a költői személyiséget, amelyet addig visszaszorított az uniformizáló irodalompolitika. Más viszonyt épített ki a költő és a vers között: a személyesség, az azonosulás, a vallomás hitelesebb változatát. Jellemző erre az időközben Magyarországra költözött Páskándi Géza költészete, amelyben élet és költészet a legszorosabban összefügg. A természet, a tárgyi világ leírása, vagy akár a közéleti-politikai élmények kifejezése személyes tartalmat nyer, a dolgok világa és a személyiség állandó asszociatív kapcsolatba kerül. Ahogy maga Páskándi mondja „ars poetica” értelmű versében, az Ódában: „Nincs időm főztöd dicsérni, hozsannát / súgni: eszem éppen — / Nincs időm tested vonni babérba: / simogatlak — / Nincs időm, Anyag, művedet koronázni, / hiszen élem!” Élet és költészet egységéből következik, hogy Páskándi mintegy „átpoetizálja” a valóságot, az életet, a „költészet” és a „játék” (persze egy komoly értelmű játékosság) egységét hirdeti. Ez az „átpoetizálás” nem ismeretlen a romániai magyar líra hagyományában; más-más alakban és módon Dsida Jenő és Salamon Ernő gyakorolta ezt a poétikát. A valóság költői közelítésének egy másik lehetőségét és változatát Lászlóffy Aladár költészete jelenti. Lászlóffy az avantgárd hagyományon nevelkedett, sőt a külön romániai magyar avantgárd (Méliusz József, Szentimrei Jenő) örökségén, s nemcsak a forma szabadságát, lendületét sajátította el, hanem az avantgárd lelkesültségét, optimizmusát, kollektív érzületét is. Természetes közösségi igénnyel kívánt egy fejlődő ország és egy emelkedő társadalom költője lenni, s nem kitűzött feladatnak érezte a szocialista építés eredményeinek, távlatainak megéneklését, hanem legszemélyesebb ügyének, autentikus költői hivatásának. 351
