Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 4. szám - TANULMÁNY - Pomogáts Béla: Új nemzedék a romániai magyar irodalomban
Ezen a ponton: a személyesség fokozottabb érvényesítésében válik el a korábbi generáció közéleti költőitől (pl. Majtényi Eriktől, Márki Zoltántól). Át akarja tekinteni, át akarja fogni a szocializmus hatalmas távlatait, s ennek az igénynek valóban megfelelő kifejező eszköze az avantgárd technika: Lászlóffy a lehetőségek és a tervek, a távlatok és a remények harsány szavú költőjének indult, aki bámuló érdeklődéssel és felgyűlő képzelettel áll a huszadik század nagy eredményei, technikai csodái előtt. Verseiben természetes helyet kaptak az új természettudományos felfedezések, az űrkutatás eredményei. Bátran mondhatjuk, hogy ez a költészet annak a pillanatnak a jegyében fogant, amelyben Gagarin űrhajója a kozmikus térségbe repült. Innen eredt Lászlóffy kozmikus érdeklődése, jövő-kultusza. Ha a „Forrás”-nemzedék költészetének harmadik jellegzetes változatát keressük, Szilágyi Domonkosra kell utalnunk, aki Páskándihoz és Lászlóffyhoz hasonló személyességgel és azonosulással élte át a valóság: a társadalom és a történelem nagy élményeit, de talán hevesebben reagált ezeknek az élményeknek az ellentmondásaira. Olyan embernek a töprengéseiről, disszonáns élményeiről, és közérzetéről akart beszélni, aki a saját bőrén érezte a kor, a huszadik század válságait, küzdelmeit. Annak a nemzedéknek a nevében kért szót, amely soha el nem múló, soha le nem zárható történelmi élmény gyanánt szorongta végig a háborút, vett tudomást milliók haláláról, Auschwitzról, Hiroshimáról, amely nem tudott és nem akart felejteni. Innen eredt költészetének történelemfilozófiai szkepszise, és innen származott a személyiségében oly súlyosan jelentkező fájdalom, amely időről időre felidézte a borzalmakat. Szilágyi nyugtalan érdeklődéssel kutatta a történelmet, a kor emberének közérzetét, ám eszméletének középpontjába a küzdelem elvét állította, vagyis egy etikai princípiumot, amely minden embertelenség, minden torzulás ellen lázadni akart. Ezért lett költészete szüntelen perlekedés, vitatkozás, lázadás és kísérletezés, amely nemcsak világképét és magatartását szabta meg, hanem a kifejezést is, a vers formai tulajdonságait. A nemzedék „első hullámának” további költői: Jancsik Pál, Csávossy György, Fábián Sándor, Hervay Gizella és Lászlóffy Csaba hasonló módokon közeledtek a valósághoz, hasonló módon dolgozták fel tapasztalataikat. Valamennyien hitelesebb költői személyiségről vallanak, mondhatnék, rehabilitálják az alkotó személyiség jogait. Csávossy és Fábián még hagyományossabb megoldásokkal élnek, Jancsik Pál, Hervay Gizella és Lászlóffy Csaba viszont már az újítók közé tartozik. Jancsik a természet költői derűjét juttatta újra jogaihoz, Hervay a köznapok sodrában alakuló-fejlődő asszonyi sors költője lett, Lászlóffy Csaba pedig lázas szenvedéllyel vallott önmagáról, egy fiatal ember társadalmi tapasztalatairól. E fiatalok választott mesterei is mások, mint az előttük járók voltak. Korábban, ha nem is megfogalmazva, a romániai magyar irodalomban is a „lobogónk Petőfi” jelszó érvényesült; természetesen ugyanabban a jelentésben, mint nálunk. És a „Forrás”-nemzedék jelentkezésével ezt az orientációt ott is új tájékozódás váltotta fel. Elsősorban József Attila vonzása. Az ő költészete a romániai magyar fiatal költők számára is morális példát jelent. Morális példát és költői tanulságot, amely az elkötelezettség, a mesterség korszerűbb értelmét világítja meg. S József Attila példáját egészíti ki azután Illyésé: a korszerűbb nemzettudat megfogalmazásában, Szabó Lőrincé: az emberi létezés feltételeinek kutatásában, Weöres Sándoré: a mítosz és a játék lehetőségeinek kiaknázásában. Vagy Juhász Ferencé, Nagy i iszl >0, akikre a „Forrás”, különösen a „második hullám” költői éppúgy mesterük gyanánt tekintenek, mint a klasszikusokra. A 352