Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 4. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Békés Sándor: Egy baráber élete
Azt mondják: várjuk a lakatost. Megint leesett a gép kanala, fogtam hát a fejszét, hogy a hátával majd én levágom. Molnár a kezeit nézi, én az arcát, amely szigorú, zárt és mélyen barázdált, mint a fafaragás. — És akkor? — Felvágódott egy szál, s egy szilánk csapódott a szemembe ... Hallgatunk. Igen, ez a jószándékú, de könnyelmű mozdulat volt Molnár István tragédiája. Amikor felemelte a fejsze fokát... — Először nem vettem komolyan a dolgot, de a szilánk egyre hátrább húzódott a szememben ... Három hét se telt el, s elvágta a látóidegeket... Táppénzre vettek, egyik orvostól a másikhoz vittek... A bányába többé nem mehettem vissza soha... És mintha csak jeladás lett volna a baleset, egészségi állapotom hirtelen romlani kezdett... Csend lesz. Molnár István kvarcporral teli tüdeje sipolva szedi a levegőt. Egy oktalan kis vasszilánk ... A 200 méteres teljesítményhatár kapujában álltak: már csak néhány napra lett volna szükség, s teljes diadalra jut egy közel évtizedes álom. 1957 tavaszán Molnár István Czottner Sándor nehézipari miniszter határozott kérését teljesítve lépett a Mecseki Ércbányászati Vállalat szolgálatába. Magasabb szinten ugyanez ismétlődött meg akkor itt, Pécs nyugati szélén, mint nyolc évvel korábban Komlón. Ömlött a pénz, özönlöttek az emberek, s a legnagyobb kincs az idő volt. Az igényekhez képest örökös késésben voltak a csapatok. Csapatok? Szedett-vedett képet mutattak akkoriban itt a brigádok: a valamikori szénbányászok mellett volt katonatisztek, parasztok, a nagy keresetek reményében többszáz kilométerről érkezett „erős fiúk” százai özönlötték el a vállalatot. Minden kiforratlan volt, s ugyanakkor minden lelkesítőén újszerű. Ezek már igazán korszerű gépek voltak: A hozzáértő ember, a tapasztalt bányász világosan látta: itt valami egészen új kezdődik. Nincsenek hagyományok? Igaz. De nincsenek előítéletek, fojtogató megszokások se! A „titokzatos” uránbánya a képességek korlátlan kibontakozásának színtere! Nincsenek nagy nevek, „örökölt” érdemek — minden üzem, minden csapat és minden ember tiszta lappal kezd. A múlt nem nagyon fontos. Csak a teljesítmények számítanak. Ebbe a világba csöppen bele az örökké nyugtalan, elégedetlen Molnár. Lőmester és munkamódszer átadó. Neve tiszteletet parancsol, a sok botcsinálta bányász között igazi mester. Más, a legtöbb ember, boldog lenne. Ö verekszik: csapatot akar ismét, munkaterületet... A Bányamunkás írja 1957. augusztus 20-án: „Látogatás a »titokzatos« uránbányában. ... Mennyi titokzatosságról meséltek itt annakidején! Pedig Bakonya is éppen olyan bánya, mint a többi. A munka sem titokzatos, inkább csak sajátságos. A vájár nem látja az uránércet — lehet, hogy éppen követ fejt. Neki segít a »látóember«, aki kezében hosszú fémrúddal, nyakában érzékeny műszerrel a vájár helyett is lát. — ... Nem mindennapi újság van Bakonyán... Molnár István a híres komlói feltár óvá jár, néhány hónapja ide jött dolgozni csaknem teljes régi csapatával együtt, ö lőmesteri beosztásba került, de a »fiúk«, három alkalommal is túlszárnyalták a 100 méteres feltárást. Molnár azonban sehogy sem érezte jól magái .. Amikor arról hallott, hogy a kis feltárási teljesítmények miatt az egyik urán- mezőt csak tavasszal lehetne lefejteni, vállalkozott rá, hogy ő még ebben az évben utat vág hozzá ...” 333
