Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 4. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Békés Sándor: Egy baráber élete
Igen, ő a mi Molnárunk, akit megismertünk Komlón. Nem elégítette ki a múlt. Irtózik a semmittevéstől. Ugyanakkor minden idegszálával kívánja, hogy figyeljenek rá, elismerjék és kövessék. — 1958 májusában 156 métert haladtak előre. Ez 47 centiméteres műszakonkénti előrehaladást jelentett — egy főre vetítve. Ez a mutató a lehető legigazságosabb, hisz kizárta annak a lehetőségét, hogy a létszám növelésével fokozzuk az előrehaladási sebességet. Tóbiás József, Tóbiás Ferenc, Sinkovits Árpád, Gárgyán Imre és Rostás Antal voltak a régi komlóiak közül velem. Valamennyien éreztük: itt jobbak a körülmények, a műszakiak hozzáállása is egészen más, ezért is határoztuk el, megvalósítjuk a 200 méteres előrehaladást... — De ekkor közbeszólt a kis szilánk ... — Négyszer műtötték, egy évig voltam táppénzen. De a 200 méter meglett! Megcsinálta a brigád — nélkülem ... A nagy álom tehát megvalósult. És mintha csak egy ügyes rendező lépett volna az utolsó pillanatban közbe — hogy ezáltal még plasztikusabbá tegye a főszereplő valódi érdemeit —, minderre úgy került sor, hogy Molnár István már nem volt jelen. Ekkor a 100 méteres teljesítmény már nemcsak Komlón, de Pécsett és Tatabányán is gyakori volt. Minden üzemben legalább egy csapat rendszeresen átlépte a határt, mintegy igazolva: ha a szemlélet megváltozik ugyanazokkal az emberekkel és ugyanazokkal az eszközökkel minőségileg újat lehet adni. Molnár István tehát amellett, hogy páratlan tehetségű munkás és szervező volt, egy kicsit az élesztő szerepét is betöltötte, hisz attól kezdve hogy először elérte a 100 métert, többé már senki sem lehetett maradéktalanul elégedett a régi módszerekkel és eredményekkel. Amit ő csinált azt lehetett bírálni, de ami addig volt azt már nem lehetett sokáig egyedül üdvözítőnek tartani. Beszélgetéssorozatunk véget ért. Most már nincs kifogás semmi: töviről hegyire meg kell ismerkedni a présházzal, pincével, az új telepítésekkel. A nyitott ajtó elé tett asztal mellől a varázslatosan szép Makárhegy oldalába látni. Alattunk a’ Magyarügrögyi út. A szőlők hegyre futó kékes-barna foltjait gyümölcsösök, erdők moha-zöld kerítése fogja meg; amott egy kis fenyves, feljebb virágzó mandulafa-sor ... A hirtelen támadt tavaszi szél cseresznyevirággal szórja be az utakat. Csend van, tökéletes harmónia. A baráber hunyorgó szemmel néz. „Na milyen?” És én visszahunyorgok rá. „Nagyon szép ...” És becsukom a jegyzetfüzetet, melynek utolsó oldalán, ott áll a kérdés, melyet elsőnek írtam fel, de sohasem hangzott el. „Vajon megtenné-e újra...?” 334
