Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 1. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Kardos László: Keresztény népi tradíciók és népi hitvilág a Bakonyalján

vesz rajta, ha történetesen egyházhoz tartozó halottról van szó, ilyenkor igét olvas, néhány vigasz-mondatot mond és imádkozik. Jelesebb halottnál vagy megrázóbb halálesetnél a résztvevők száma régebben elérte a 200 főt is. Öregek virrasztásában az egész família részt vesz, 50—60 személy is. A virrasztás szokása katolikusok körében is elterjedt és megvan ma is. A kevésbé ortodox szektatagok is tartják, mint például a pünkösd-hivők. Ezúttal ki-ki természetesen saját ima-, ill. énekeskönyvéből sirat. Virrasztásra a különböző hitfelekezetbe- liek kölcsönösen eljárnak.

A halott sírját — tradicionális meggondolásból — csak közvetlenül a temetés előtt egy-két órával szabad megásni, semmi esetre sem állhat nyitva éjszakára, a halottnak friss sírba kell kerülnie.

Temetésre a rokonok és hozzátartozók a halottas háznál gyülekeznek, a koporsót körülülik, imádkoznak és énekelnek. Az első harangozásra mennek a szentmihály lováért, a másodikra indul a pap, a harmadikra kezdődik a szertartás. A koporsót bent lezárják, s kinn a szentmihály lovára emelik. Lányhalottnál a koporsóra felteszik a menyasszonykoszorút, menyecske-halottnál a menyecskekendő lóg ki a koporsóból. Fiatal halott koporsóját fehérbe öltözött lányok és feketébe öltözött legények viszik. A házból lábbal viszik ki a halottat, a temetőbe lábbal előre, ez utóbbit azért, „nehogy utána haljanak a hozzátartozók”. Az apát, az anyát gyermekei és vejei — ha vannak — viszik ki a házból, és új fent viszik be a temetőbe. A koporsókísérők hagyományosan sorakoznak. A temetőkaput a pap njdtja meg. A sír mellett a lelkész megáldja a fekhelyet. Felolvassa a halott élettörténetét. Régen búcsúztatót is tartott, ma ezt nem engedélyezik. Ének, ima, elhantolás, virág és hantdobás a sírba. A sírt megárkolják, a sírásók ásójukkal keresztet ütnek a sírdombba. A legközelebbi hozzátartozó köszönetét mond a gyülekezetnek, a résztvevők elosztanak.

Az első világháború előtt és jórészt a Horthy-korszakban is a temetés után tort tartottak, borjút, disznót vágtak, és estig mulattak. De mielőtt hozzáfogtak volna, a Tranovszkyból énekeltek. A torok megszűntek, de a rokonokat és a sírásókat ma is meghívják vacsorára s egy kis ivásra, s a vallásos családoknál még egyházi énekeket is énekelnek.

A hivatalos egyházi szertartások rendjében — az evangélikusoknál és katolikusoknál egyaránt — a ma élő nemzedékek nem sok változást észlelnek. Egyesek a régi századfordulói szertartásokat színesebbeknek tudják, mivelhogy azóta egyes mozzanatok kiiktatódtak belőlük. Mindazonáltal a felszabadulás utáni istentiszteleteket az ev. hívek liturgikusabbnak, díszesebbnek találják. A helyi ev. egyház ugyanis a változott viszonyok következtében a vasár- és ünnepnapokat sokoldalúbban igyekszik hasznosítani a különböző korosztályok és nemek vallásos nevelésére és vallásos érzületének elmélyítésére. Alkalmazkodási kényszerűségből kisebb-nagyobb változtatásokat eszközöl az istentiszteletek rendjében, „műsorokat” iktat be. Legújabban pl. a lelkész az ev. isten- tiszteleti záróének utolsó szakasza előtt ötperces morális tartalmú és hilbuz- galmi beszélgetést tart, hagyományokat újít fel vagy újakat teremt, pl. a temp- lomalapítás dátumát emlék-istentiszteletként kívánja visszatérőleg megünne- peltetni.

A régi istentiszteleti tradíciók változását mindenesetre észlelni lehet a hagyományos templomi fegyelem meglazulásában, az ülésrend megszabottságinak megbomlásában, a templomi öltözködés kötetlenségében, amely már nem respektálja az ünnepekhez kötött formákat és színeket, a következetes templom26