Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 4. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Békés Sándor: Egy baráber élete
— Beszélne erről az utazásról? — A Nádor utcában volt a pártközpont. Nagyon el voltam keseredve és nagyon dühös voltam, így aztán nem gondolkoztam sokat. Vonatra ültem, s beállítottam a titkárságra. — A fogadtatás? — Mondtam a titkárnak: Molnár vagyok Komlóról. „A százméteres Molnár?” — kérdezte. „Az.” Eltűnt egy ajtó mögött, majd visszajött. „Most sajnos nem lehet, szovjet vendégek vannak odabent, de fél kettőkor várjuk önt...” — Mit érzett, amikor szemtől szembe álltak? — Csak az volt bennem: igazam van, jót akarok, tehát segítenie kell. — Hogy zajlott a találkozás? — Elébem jött, s két kézzel szorította meg a kezemet. — Magázta? — Nem, úgy emlékszem, tegezett. — És, amikor hazaért? Nyilván megtudták, hol járt? — Ez az utazás egy csütörtöki napon történt. Pénteken már korán reggel jött nagy izgatottan az aknász: ’ „Szállj ki, Pista, várnak az irodában”. „Most? Nem látod, hogy megsérült egy ember?” Dühbe gurult, alig bírtuk lecsillapítani. „Én átadtam! Hallották, emberek, megmondtam világosan. Kiszállni azonnal ... Én megmondtam .. — Végül is kiszállt... — Kettőkor. Már várt a párttitkár, a DISZ-titkár. Menjünk Vas Zoltán elé. Nem is köszönt. „Mit pletykált maga?” „Amit maguknak is sokszor megmondtam már, Vas elvtárs.” „És miért nem a megyéhez ment?” „Mert a megyénél is a maga szava szent.” „Maga le akar engem járatni, Molnár”. „Félek, előbb-utóbb maguk járatnak le engem. De ezt nem várom meg. Itt vannak az igazolványaim. Minden. Holnap reggeltől kőműves vagyok ...” „Maradjon Molnár, s rakja el a papírokat. Holnap reggel választ adok: vissza engedem-e? „Nem holnap, Vas elvtárs. Most.” „Rendben van, 1-én visszamegy az Aknamélyítőkhöz.” — Rettenetes percek voltak, én mégis úgy távoztam, mint a legboldogabb ember. Vas Zoltánt is a legszívesebben megcsókoltam volna. Megértett. Engedett. Volt ereje hozzá. Alig vártam az elsejét. A hónap utolsó napján bemegyek a bányamesterhez, gondoltam, elbúcsúzok, de az nagyon savanyú képpel hallgat. „Valami baj van?” „Vas elvtárs telefonált: maradnod kell.” „Nem. Inkább nem szállók le többet...” — Visszamegyek az emberekhez. Kálóczi vár. Na, mi van? Semmi. Te itt maradsz, mert most kaptál lakást, te ne ugrálj, mi meg megyünk a régi vállalatunkhoz, s dolgozunk, ingyen... Át is mentünk, összeszedtük a cókmókunkat, s elvonultunk, mint egy nyomorult, tönkrevert sereg. — S tényleg elkezdtek dolgozni, engedély nélkül, ingyen? 324
