Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 1. szám - Kabai János: A kirándulás
Városlőd felé hajtottunk haza. Ahogy megérkeztünk, mindenki nekiesett a szalonnának, az egyetlen valamirevaló ételnek, ami mindig akad otthon. A gomba, amiről a papa meg a mama korábban még lelkendezve beszélt, senkinek se jutott eszébe. Biztosra vettem, hogy legalább három napig ott rohad a kocsiban, ahogy a virágföldről is tudtam, hogy legalább két hónapig áll majd a pincében háborítatlanul, ha mégis hozunk. Én ki nem állhatom a szalonnát — emlékszel erre a nagy jellem-hibámra a gerecsei táborból, ahol megismerkedtünk? —; egy okkal több arra, hogy elcsellengjek, le az alsóőrsi mozihoz. Vettem is három jegyet az éjszakai előadásra, egy tudományos-fantasztikus filmre. Gondoltam, nem kéredzkedem el, hanem csak lelépek szépen,. ha lefeküdtek. Mindig a tyúkokkal fekszenek. Gondoltam, ha most kicsit el is térnek ettől, legfeljebb nem nézem meg a híradót, később úgyis a nővéremék után megyek. Pár nappal korábban ugyanis munkát vállaltam az alsóőrsi strandbüfében. Azóta gondosan ügyeltek rá, hogy eleget aludjak: „fejlődésben levő szervezetemnek pihenésre van szüksége”. Hiába próbáltam megértetni velük, hogy a munkám cseppet sem megerőltető, csupán abból áll, hogy az elhasznált tányérokat, poharakat behordom a mosogatóba, vagyis kellemes lötyögés az egész. Azt meg végképp nem akartam mondani, ha azt akarják, hogy ne dolgozzak, vagyis „pihenjek”, adjanak valamivel több zsebpénzt: ne kelljen minden fagylaltért, mozijegyért könyörögni. (A büfében napi nyolc óráért 70—80 forintot fizettek.) Úgy a film közepe táján egyszercsak megjelent a papa a moziban, rém szigorú ábrázattal. Könnyen megtalált, mert kevesen voltak. Azonnal menjek haza, mondta, és ,kiráncigált az ülésről. (Ott voltak mind az ismerős srácok, azt se tudtam hová legyek szégyenemben.) Utasítása a nővéremékre persze nem vonatkozott, de szolidaritásból felálltak ők is, jöttek velem. A papa elviharzott, s mire hazaértünk, már úgy keringtek egymás mellett a kivilágított házban, mint két felbőszült tigris. Egyikük biztosan kiment pisilni, észrevette, hogy nem vagyok otthon, felébresztette a másikat, és közös erővel sikerült jól felcukkolniuk egymást. Szidtak engem, szidták a nővérerné- ket; hogy képzelitek, a kisfiúnak pihennie kell, hogyan fog dolgozni másnap, ha nem alszik egész éjjel; neki egyelőre még mi parancsolunk. Mire én, hogy álljon meg a hasmenés; önként, szabad akaratomból mentem velük, sőt, én hívtam őket, én vettem a jegyet is. Majd ő megtanít engem a szabad akaratra, üvöltött a papa; hát nem látjátok, milyen sovány ez a szegény kölyök, sikon- gott a mama, hiszen csupa csont és bőr, mert nem eszik rendesen, és nem alszik eleget — kár lett volna mondani; persze hogy sovány vagyok, ha mindig csak szalonna van itthon, és zsebpénzt sem kapok, amiből épkézláb kaját vehetnék —; tücsköt-bogarat összehordtak, nem írom le a többit. Másnapra foeborult az ég, de déltájban eltűntek a felhők, a pára felszállt, és ismét vidáman sütött a nap. Volt még egy szabad órám, amíg az emberek letódulnak megint a partra, süttetni magukat. Fölkapaszkodtam a hegyoldalba, s az erdő szélén kicsit leheveredtem. Odalent a megafon bemondta, hogy este valami beatzenés sétahajó indul a kikötőből. Jó lenne elmenni — tűnődtem —, de vajon elengednének-e? Nem, a tegnapiak után biztosan nem. Azért csak megpróbálhatnám; miért ne? ... S tegyük fel, hogy tényleg elengednek! .. . Este aztán a hajón, míg hallgatom a nagy, kemény beat-et, honnan, honnan nem, egyszerre rossz kedvem lesz. A nővéremék velem együtt otthagyták a mozit, bár maradhattak is volna . . . Ha egy csöpp jóérzés lett volna bennem — tépelődöm —, még ennyit sem kérek a történtek után .. . Vagy ha kérek is, 20
