Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 1. szám - Kabai János: A kirándulás
nem olyat, amiből a nővéreméket kihagyom. Nem kellett volna eljönnöm — állapítom meg —, vagy csakis velük,, bárhová, bármire is. Másnap majd, mikor a papáék kimennek a telekre, hármasban megta- nácskozzuk az ügyet. Nem hibáztatnak egy szóval sem. Csomagolni kezdenek. Eleinte tartóztatom őket: ne hagyjanak egyedül velük, hiszen évek óta csak az a pár napom elviselhető a nyárból, amit itt töltenek. De már nem lehet őket visszatartani. Magam is belátom: az a helyes, ha elutaznak. Este, amikor a papa meg a mama megtudják a dolgot, kicsit majd elsápadnak, de egy szóval sem kommentálják az esetet. Másnap aztán elővesznek. Nem mondhatok sokat, minthogy a nővéremmel abban maradtunk, ne vágjak elébe semminek, ők meg fognak írni mindent, töviről hegyire. Ahelyett, hogy az igazi okokat kezdenék kutatni, mind lehordják őket tiszteletlen pernahaj- dereknek, csavargóknak és naplopóknak, akiknek fűrészpor van a fejükben,, akiktől jót nem tanulhatok, akiktől — s ezt jól jegyezzem meg — jobb, ha óvakodom. Na, gondolom erre én, van még tíz napom az építőtáborig, s addig; folyvást ezt hallgathatom. Összeszedem a cókmókomat, s amint lefekszenek, szépen megpattanok. Épp a napokban akadtam össze néhány ismerős sráccal; lent táboroznak Alsóőrs és Csopak között. Hívtak, hogy költözzem hozzájuk, irtó jól fog telni az idő. A strandot otthagyom; Füreden keresek munkát, így élek majd a tábor kezdetéig. S aztán? Nem érdekes. Majd lesz valahogy.. — Ember — vetettem véget a kellemes, ám hiábavaló tűnődésnek —, ez: csak álom, üres fikció. .. Nem fogok elkéredzkedni, nyilvánvaló. Vagy ha mégis, nem biztos, hogy a nővéremék komolyan megneheztelnek érte. Talán el se jönnének; eléggé kinőttek már az ilyesmiből. S ha mégis megbántanám őket, semmiképpen sem annyira, hogy hipp-hopp, elutazzanak. Meg aztán — szégyen, nem szégyen — pénzük alig van, lakásra gyűjtenek. A munkahelyükön nincsenek olyan közel a tűzhöz, hogy egykönnyen beutalóhoz jussanak. Hol töltenék a szabadságukat?... Nem beszélve arról: háromszor meggondolnám én is, meglépjek-e. Ahogy a papát ismerem, másnap már a rendőrséggel kerestetne. Amikor hazajöttek, halványan megpendítettem, hogy jó lenne elmenni, de éppen csak szóba hoztam, mellékesen. Hát ülj le, vagy ha állsz, fogózkodj meg: elengedtek! Azt se kérdezték, mennyibe kerül, és meddig fog tartani. . . A következő vasárnap — ugyanolyan felállásban, annak rendje-módja szerint — ismét a szokásos kiránduláshoz készülődtünk. 21
