Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 3. szám - Hajnal Gáspár: Csínyek, lázongások
— Azt kéri, hogy ne engedjék, hogy elvigyem táncolni?... De hiszen nekem további kívánságom nincs!... Tudom, hogy köztünk a táncon kívül nem lehet semmi! semmi a világon! Űjból rámbámultak; most egy másik lány vihogott fel hirtelen. — Figyelitek az ürgét: milyen objektív — szólt komor mosollyal a szemüveges. —. De nekem az is nagy dolog, ha megfoghatom bármelyiküknek a kezét... megérinthetem a derekát. .. mint egy törékeny, finom kis virágot, mint egy szirmot... Már a gondolat is lázba hoz: amint ezt így elképzelem... Azt hiszem, nem kell ezt maguknak magyaráznom — néztem a szemüvegesre — nyilván így vannak ezzel maguk is ... — összeráncolt szemöldökkel, szúrós szemmel figyeltek, arcuk végül hüledező grimaszba szaladt. — Véntaknyos, gondolja, hogy mi is ártatlankák vagyunk?... Hát idefigyeljen ... — — Maguk ketten nem táncolnak — vágtam közbe. — Ha nincs párunk, ábrándozunk róla, hogy milyen lenne, ha lenne, ez természetes, emberi dolog... melyik ember nem ábrándozik?... — Lent a fák alatt már megvilágították a várost a lámpafűzérek és ki tudtam venni a kis házat, melyből éppen kilépett Gigler úr; felöltős, kalapos körvonalait ellágyulva, figyeltem, míg a műhely ajtajával bajlódott. Felléptem egy földkupacra, kalapomat botom végére tettem és körözve jelt adtam neki. A szabó a levegőbe révedt, majd rájött, hogy miről van szó; ő is esernyője végébe akasztotta kalapját és visszaintett. Összegörnyedtem a nevetéstől; Gigler úr is a hasát fogta. Már elindult, de még soká integettünk egymásnak. — No, ott meg a másik!... Agyrém!... — szólt undorral a szemüveges. — Jaj, szörnyű lenne, ha Véntaknyos beszabadulna ide a haverjaival és kapkodhatná a fejét az ember — ezt egy vöröshajú lány sopánkodta elnyújtott hangon —, hogy hol csinálnak megint valami infantilitást, egy új hülyeséget... Olyan fárasztó, hogy mindig ott idétlenkednek az ember lába alatt és egyáltalán... kitikkadok tőlük! — duzzogva odabújt az álligbarkóshoz, akivel táncolt. Rajta felejtettem a szemem. Szidott, de zöldes pillantásában kíváncsiság bujkált. Úgy tűnt, hogy nem idegen neki az én világom. Elhatároztam, hogy legközelebbi kalandomnál az ő egyéniségét is kombinációba veszem. Szász Andrea meghallotta, hogy ott vagyok és leszaladt a fatörzstől. Nem vette fel a tiszta farmert. Cigányos, földigérő vörös selyemszoknya volt rajta fekete mintákkal és fehér poncsó. — Szétverem a hülye fejét — sivította. Alulról futólépésben közeledtek az ösvényen. A kányarban egy előreszegett fej tűnt fel, a gyér fénytől aranyosra festett, himbálózó szakállal. Csabáék!... Két tűz közé kerültem!... — Láttam, hogy ott ez a vén selejt, de nem törődtem vele — lelkendezett Andrea — és meccs után nézem a nasztrót; és jött a Zsolt; nézte ő;is a magáét, de ő rögtön mondta, hogy ez csak a Véntaknyos lehet és — hallani hallottam én is róla, hogy van egy ortopéd alak, fárasztó, hülye viccekkel, de én még... — Csaba hátulról galléron ragadott. — Most jön és leszedi, amit összetökölt a falon! Andrea rámnézett. — Olyan ortopéd! — mondta. — Jöjjön szépen — szólt Csaba. Andrea — bár eddig nem nagyon bírták egymást — együttérzéssel szólította meg Csabát és a szakállasokat: — Nektek is csinált valamit? 212
