Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 3. szám - Hajnal Gáspár: Csínyek, lázongások
— Áj — legyintett Csaba — hülye: fárasztóan hülye, mert van aki röhögte- tően tud hülye lenni, de ez csak fárasztó. — Egyáltalán; hány éves maga? — kérdezte az egyik szakállas. — Fárasztó, Véntaknyos, nagyon fárasztó — bólintott Andrea szomorúan. — Hatvankilenc leszek szeptemberben — mondtam. — Akkor meg nem értem: maga akar ugratni? minket? Kis csend támadt. A vöröshajú lány szólalt meg először, kíváncsi mosolyával. — Én azt hiszem, a Véntaknyos utál minket, mert fiatalok vagyunk, ő meg öreg; és ilyeneket csinál, hogy úgy tegyen, mintha mi volnánk öregek és ő fiatal. . — Ki kell rúgatni a kertészlakásból! — mondta a szemüveges. — Ha sokat szórakozik, megkérdem a központban, miért engedik az Ifjúsági Tábor területén lakni. A többiek figyelme lassan másfelé fordult. A lányok elszállingóztak, mert egyikük odajött megkésve, de új blúzban, melyet mindannyian felpróbáltak és egyenként visszajöttek megmutatni. A fiúknak eközben az egyik szakállas magyarázott. — Csoszd be: ott áll a Kugli hülyére bepiálva a folyosón, érted? A csávó meg szólítja be az embereket a szobába. Csoszd be, mondom a Kuglinak, odabent én szövegelek, érted? — Csoszd be, mert te színjózan voltál? — szólt közbe Csaba. Nevettek. — Azt mondja bent a csávó: tessék helyet foglalni. Csoszd be. erre a Kugli lezuhan, mint egy zsák, rákönyököl az íróasztalára és bá — érted — így — bámul a képébe. Hát felkérem a leendő motoros urakat, mondja a csávó, hogy szíveskedjenek pótlólag becsatolni egy igazolást a szüleik havi keresetéről és ugyanakkor majd felmutatni az esetleges évi befizetésekről a bizonylatokat. Bang! — csoszd be, a Kugli képe ilyen hülye vigyorba torzult — így — csoszd be, így meredt a csávóra! Semmit se űzettünk be ebben az évben, egy fillért se! Természetesen, mondom az előadó csávónak — mielőtt Kugli valamit süketéit volna — természetesen be fogjuk mutatni... — — Unom magukat! — kiáltottam közbe. — Felmutatni az esetleges évi befizetésekről a bizonylatokat — nevetett a szakállas — csoszd be, hiszen ... — — Unom magukat — ordítottam — ez az örökös csoszd be .., — — Menjen kolostorba, Véntaknyos — förmedt rám Csaba. — Az évi befizetésekről a bizonylatokat — mondta a szakállas — semmit se fizettünk be! — Az agyamat tépik ki — üvöltöttem — megfulladok a maguk társaságában! ... Szertartásosak!... — No, elég! — szólt a szemüveges. — Elég képtelenséget hantáit már össze! — Állandó szertartás az, amiben élnek — ordítottam el-elfúló hangon. — Az ősi szertartásokon áldozatot mutattak be... Maguknak is kell mindig áldozat. . . Áldozat: aki a maguk viselkedésén megbotránkozik . .. Maguk lesnek kacsingatnak ide-oda, míg fel nem fedezik az áldozatot... Mondjuk, egy tisztviselőt, aki szól magukhoz két szót — hahhahá, hogy megbotránkozott volna ez, ha többet tud magukról, hahhahá, ha tudja, hogy ittak, hogy nem fizettek, hahhahá — dühösen felhajítottam a kalapomat a levegőbe — ezeken a kiagyalt megbotránkozókon, az áldozatokon való röhögés a maguk állandó szertartása ... Torkig vagyok vele!... Itt hagyom magukat, kötetlenül akarok élni!... Nem 213
