Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 2. szám - KÉPZŐMŰVÉSZET - Heitler László: Kiállítási jegyzetek

rongósan zengő gordonkára írná át témáit, bármiről szóljon is a zene. Fehérei finom szürkékre váltódnak, sárgái inkább okkerek, és tűzpirosának lángja is hamvadóban. Ebben az együttesben az apró hangsúly is szerepet kap. Egy-egy árny, idős asszony, szakállas pópa, kocsit vonó vagy előtte állingózó ló, rokkant gyászkocsi a romosodó temetőkapuiban, aztán egy kissé riadt arc — a festőé — ezek és rokonaik vonulnak el előttünk a képeken. Krúdy világát sejtem bennük — hogy a vakvágányokra vivő példálódzást folytassam.

Nem könnyű itt kiigazodni, pedig egyszerűnek látszó a képlet: a festő szentendrei, esztergomi, ráckevei, zsámbéki részleteket fest, kedveli a házakat, fákat, s az eget ritkán festi kékre, inkább pirosra, sárgára, zöldre, a látványt kisebb-ruagyofbb mértékben átírja, jobbára meleg színeket használ, és így tovább. Mindez igaz is, meg nem is. Igaz az, hogy ezekből indul ki Miháltz Pál (ahogy a képekből gyanítom), a folytatás azonban alkotó festőre vall minden tekintetben, nem olyanra, aki megáll a lefestésnél. Itt van például az Emberek és árnyékok című festmény: Vörös ház hatalmas falára óriás árnyékok vetődnek. Horniét ezek az árnyékok? A ház előtt álló apró figurákéi aligha. A vörös színek bársonyos változatai sejtelmes és izgalmas játékot keltenek, velük szemben a háttér mélykékje komorodiik. A árnyékok rácsozattá rendeződnek a kép 60X80 cm nagyságú felületén. A felület tagolása elvont, egyenesei, ívei és foltjai geometrikus rendszert alkotnak —, ugyanakkor minden részlet, s főként az egész ,a legkézenfekvőbb evilági realitásnak tetszik.

Más Mfiháltz-képaken is megtaláljuk a festői önkényességnek legkülönbözőbb fokait az egyszerűen foltokba fogott látott elemektől a látványból leszűrt rend szerinti újraalkotásig, újat-alkotásig. A perspektivikus ábrázolás elveit és gyakorlatát nem száműzte ugyan munkájából, de nem gondja különösképpen, ott lép ki korlátái közül és perdül át a síkot hangsúlyozóba, ahol neki tetszik. Keverése a kétféle fölfogásnak, harmóniába rendezése, részben ez teszi izgalmassá kompozíciót.

Motívumait többnyire frontálisan sorakoztatja egymás mellé. Szeret egy-egy részletet (falaik, tetők) vagy tömböt képbe fogni. Az árnyékokkal úgy éreztet teret, hogy a kép, síkjának sérelme ne essék, illuzionistává ne váljon. A foltok, a vonalak építészeti rendszert alkotnak képein, innen a megérzésünk, hogy Mi- háltz festészete az építészettel rokon, és nem mert sok épület szerepel képein. Kedvelt kompozíciós módszere a vízszintes sávokra osztás, általa azonnal érezteti a közelebbit és távolabbit. Ezt a tagozódást függőlegesek bontják meg (falak, fák, a fák át is futnak egyik sávból a másikba), mintegy rácsot alkot- nak.Ez a kép váza. Szilárd váz, de nem ösztövór. Az új művésztelepről című kép ebben a tekintetben a legkövetkezetesebb, és színeiben is mesterien megoldott, ahogy a fölső-középső sárgából koloritja átvezet a hideg szürkébe.

Az elvonatkoztatás útjának különböző állomásai kitűnően szamlélhetők olyan képeken, mint a — címében is erre utaló — Foltritmus, Ritmus, Fekete- barna harmónia, Fehér ívek. Aki ezekre a képi elemekre nem, csak a látványra érzékeny, az is talál rajtuk méltánylásra érdemeset, hiszen házak, fák képében jelennek meg a foltok, az egyenesek, az ívek, a kép főszereplői.

Elkerülhetetlen, hogy anyagáról és festésmódjáról idejegyezzem észrevételeimet. A tojás—olajtempera színei tartózkodóak, de ahogy Miháltz traktálja, úgy a tartalomnak a többi kifejezési elemmel egyenértékű hordozói. A vastag és vékony felhordás, a festőkéssel odarakás és a felület utóbbi megdolgozása mind a kifejezést szolgálja. Az egyetlen (kár!) üvegezetten kép, a napsütéses Templomfal fákkal című tisztán mutatta ia képeknek ezeket a nem elhanya166