Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 2. szám - TANULMÁNY - Z. Szabó László: Babits kései önarcképe
A betegség és a halálközelség — hasonlóan sók nagy elődjéhez — dobatja el véle a rejtezkedés eddigi furcsa formáit, vetteti le véle a Lukács emlegette maszkot, hogy utána személyes és társadalmát-nemzetét érintő kínjaival álljon elő. Szenvedő arca a valóságos, nagy kínokat átélt vonásoktól még fizikai voltában is meggyötört, vagy amiként a gyakorta beteglátogatásra járó tanítvány- kortársak egyike festi: „középkori barátokra hasonlított... vagy hitvallókra.” A betegség súlyosbodásával környezete igyekezett megszabadítani őt az egyre szörnyűbbé váló valóságtól, a fasizmus és a világot fenyegető háború híreitől. Ez azonban nem mindenkor sikerül. A barbárság, a fasizmus jelenlétét megérzi; érezte már a Jónás könyvét megelőző időkben is. A mű környezettörténetét jelentő versék, prózai munkák az ember fenyegetettségét hordozzák magukon, s a költő Babits egyre növekvő félelméről adnak számot. Először az 1933-ban megjelent Elza pilóta vagy a tökéletes társadalom című utópisztikus-fantasztikus regényében szól a háború réme ellen. Nyilatkozata szerint „új regényem egészen más, mint amit tiszta művészkedésnek lehet tekinteni: valamire figyelmeztetni akartam az emberiséget... mondani akartam valamit, megmutatni egy lehetőséget, amely rémített és lidércnyomásként ült lelkemen”. A kor támadása így hat rá; etikai kényszerből hozza vissza őt a társadalomhoz, az emberiséghez, hogy azután magára vegye — amennyire lehetőségei engedik, a személyesek, az etikaiak és a humánusak — az ember gondját, kiénekelje félelmeit, de „példázataiban” megmutassa az utat is, ami a veszélyeztetettség megszüntetéséhez vezethet. A régi Babits ekkor már nem a „tiszta művészkedés” eszközeit használja. Írói kelléktárából száműzi az „ó-mód könnyű dallamokat”. Egyre növekvő emberi elesettségéiben azonosul a világkatasztrófa előtt álló emberiség sorsával. Így érthető, hogy elég korán, akár látomások, akár példázatok formájában megjelennék az embert pusztító félelmek képei verseiben. A látomásos költeményekben először — éppen a veszélyeztetettség távolsága miatt — a jövő szörnyű lehetőségei rémlenek fel konkrét képek formájában, mint Az Isten és ördög címűben: Én már összeomlott városokat látok. Vad paloták helyén csöndes romhegyeket, a betonok gőgjéből törmelék sziklákat. Szakadt drótok lógnak, mint a tavalyi gaz s messze tereiket fed a vasak selejtje: feledt célú gépek hullamezeje az, ahol a rozsdának nyíl virágos kertje. Ám ekkor még a változtatás, a szörnyűség megelőzésének lehetősége adott: „ ... menni s cselekedni kell! Harcot a Harc ellen! és a Tett gyilkos lelkét tettel ölni meg!” A Versenyt az esztendőkkel és az Üjabb versek minden egyes darabjában a kor ellen emeli fel szavát, szembefordul vele, mert érzi a közelgő embertelen világ szelét s a háború, rettenetét. Még a saját sorsát jelző költemények áttételei is ezt sugallják. Az elégikus hangot megütő egyszerű búcsúzó vers, a Búcsú a nyári laktól soraiba is befészkeli magát a félelem: 150
