Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 2. szám - TANULMÁNY - Z. Szabó László: Babits kései önarcképe
tanulmány Z. SZABÓ LÁSZLÓ A Jónás könyve az utolsó nagy mű. Emberi és művészi magatartás tekintetében is az. Ha a kortársakra tett hatását vizsgáljuk, akkor is az. Bálint György írja róla a magyar valóság akkori atmoszféráján mérve súlyát: „Költő és próféta programja 1939-ben nem lehet tisztább és merészebb. Bölcs és heroikus fénye vakítóan hatol át a hanyatló esztendő gyanús félhomályán.” Valóban: Babits arca költői és prófétai. Ám mivel a saját életének körülményei a szenvedéseknek áradatát zúdítják rá, a hagyományos arckép is minduntalan elővillan a versek meg a prózai vallomások mögül. A fiziognómiás vonásokat hordozza, de ezek egybemosódnak a pszichológiaiakkal, a lélek, képével. Ezért minden eddigi, külön-külön megjelenő szerepjátszó, szerepvállaló, rejtett vagy műhelyönarcképen túl az egész életet és életművet, emberit és költőit egyszerre felmutató mű a Jónás könyve. Babits élete az 1933-as esztendőtől kezdve egyre inkább a félelem kettős kötésében múlik: szubjektív vonásként a betegség s a sűrűsödő kínok miatt a közeli halál réme jelentkezik, de van ennek egy kollektív vonása is: ez először rejtetten, az együttérző fájdalomban sokszor csak a költemények mélyén bujkál; de a politika hangosabb és harsányabb szavára mind gyakrabban feltör az emberiséget féltő humanista figyelmeztetésében. Ez a fiziognómiás Babits-arc saját vallomása szerint is „egy nyaláb testi fájdalom”. A versek mindegyike hol rejtetten, hol a kíntól meggyötörtén ennek a fájdalomnak a hordozója. „ ... csak egy pár szót nyögök, vagy inkább köhögök beteg vagyok, beteg” —- vallja, a Beteg klapanciában. Megdöbbentő a Jónás könyve környezetverseinek a sorozata, hiszen mindegyikből az a pőrére vetkezett „nyaláb fájdalom” siráma hallatszik: ,,... már nem élek én. Léptem nem visz tovább. Csak annyit mozdulok, amennyit hajt a szél: gyakorlom a halált. Másutt: „Az én utamna'k egy esélye és biztos vége a halál.” Ismét másutt: „ ... már én fölöttem elvonul a nap ... tudom, hogy nemsokára, meghalok.” 149 Babits kései önarcképe
