Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 2. szám - Farkas Imre: Hétvég (elbeszélés)
party vagyok, valahogy barátságosabbak.) Hát így volt ez a hétvég, és most gondolkozom, vajon mikor lendülök neki megint.” Halk vinnyogás hallatszott, amint az utolsó sorokat olvastam. A háziak kifelé figyeltek. — Mi az isten haragja lehet? — kérdezte Annus néni. — A kutya — ugrott fel Antal bácsi. — Ugyan mi lelheti? Ijedten szaladtunk ki az udvarra, a kuvasz sehol. Megálltunk a diófa alá épített iker kutyapalotánál. Téglából készült s olyan magas, hogy akár emeletesnek is beillene. A bent közfallal elválasztott házikó egyik ajtaja a kapubejárat felé, a másik az udvar hátsó kerítésére néz. Jó megoldás, ha azt akarja a gazda, úgyszintén a kutyák 'is, hogy ellenőrzés alatt legyen mindenki, aki a ház körül sündörög. Amint kukucskálunk be a félhomályos barlangocskákba, a hátunk mögül hallatszik a kutyasírás. — Te, Anti! A góré (alól jön. — A szerencsétlen! — csapja össze a kezét az ember. Szaladunk a góléhoz, hát egy olyan szűk helyen, ahol egy kannyúl is keservesen tudna megfordulni, találjuk bepréselődve az ártatlant. Be csak bebújt valahogy, de a visszatérésre semmi reménye. Lécdarabokat, téglákat, vályút, darálót, vesszőkosarat dobálunk félre az htjából, mire szabadulhat. Nyüszít, ugrál örömében, csaknem meghempergeti Annus nénit az udvaron. — Bolond egy állat — veregeti meg a kutya gyapjas lapockáját Antal bácsi, aztán hozzám fordul. — Tudod, volt két öreg kutyánk. Még éltek, amikor a Fickót elhoztam, de neki csak a góré salait jutott már hely. Annyira megkedvelte, hogy nem tudom beszoktatni a „palotába”, pedig a két öregnek már több mint egy hónapja megástam a gödröt. — Annus — szólt kis hallgatás után az asszonyhoz —, nem költözünk mi már sehová. Nehogy visszakívánkozzunk a góré alá. Este a víztárolóhoz mentünk Imrével. Vadkacsára. Az autót az út mellett hagytuk, csónakkal keltünk át a nyugati partra. A kertvároson túl, a hat kilométer hosszúságú, régi szárazér helyén eveztünk. Gyerekkoromban tehenet legeltettünk, meztelenül fürödtünk, piócára vadásztunk iitt nyaranként. Amíg vette a patikus, A kertváros sem öregebb a tárolónál. Akkor poros kis falu volt, ma nyalka zöldövezet a kissé távoli város határában. Gémek, majd két alkalommal is csörgőréoék húztak el magasan felettünk, miire a szénaboglyához, Imre leállásához értünk. A ritka hálózatba ültetett taxodiumok közét lekaszáltatta a téesz, a boglyát az orvos kérésére hagyták a parton. Tanácstag, a víztárolót ő javasolta. A taxodium-iigeten túl, a domb oldalára vöröstölgyet ültettek hosszú soriban a kertészek, a domb peremén fiatal ciprusok sötétítettek. Hat éve, Olaszországból hozta Imre a magot, hátha lesz belőle valami. — Ez az én Bermudám! — mondta a parasztsuttyóból nőtt orvos, miközben betöltötte a fegyvert és várta, hogy a még világos nyugati égbolton feltűnjenek az acélkék tüfcrű, tőkés gácsérok. — Neked is megmutatták? — Nyugtatót kellett adnom az asszonynak. — Súlyos? — Válságos. Hamarosan lőporfüst szaga keveredett a széna illatával, nagyokat csobbant mögöttünk a sötétlő víztükör. Imre lángvörös szettere nem sok idő múlva az első, majd a második tőkés gácsérral futott a gazdájához. Leült a lábához en123
