Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 2. szám - Farkas Imre: Hétvég (elbeszélés)
fiataljait. Leendő pártmunkások, katonatisztek, mérnökök, orvosok, pedagógusok, színészeik eredtek útnak a vert falú házaikból. Az első raj, alaposan meg- kopasztva a kaptárt, már messze járt, Eta nem mozdult. A nem mindennapian vonzó asszony egy megfelelő férj személyében várta a megoldást. Ám a jelentkezők csak a közvetlenebb felét vállalták volna a házasságnak. Etának azonban ekkor már megvolt a magához való esze. A hiábavaló, gondolom, kudarcoktól sem mentes várakozás után végre ő is megindult. Némi összeköttetéssel a külkereskedelemnél helyezkedett el, sok értékes tulajdonsága közül legalább jó nyelvészségót akarta kamatoztatni. „Az első estét persze elvertük a szobában. Előbb felöltöztünk hosszú nadrágba, elmentünk megbámulni a vásárlónegyed kirakatait, de mert elég nagy feltűnést keltettünk a nadrágjainkkal, visszamentünk a szobánkba, és elnevettük az estét éjfélig. Másnap kibéreltünk 5 dollárért fejenként egész napra egy-egy motoros biciklit, cél a 8 miles út végén a hotel stpandja: Princess Beach. Tiszta, meleg időben inogtunk át a belváros zsúfolt forgalmán, a Ber- mudamadrágos rendőr integetett, pucoljunk tovább minél előbb, aztán jöttek a félelmetes kanyarok, gyönyörű házsorok, kertek, dombok, végül mellénk csatlakozott fehér, .spriccelő habokkal a tenger. Vágyakozva néztük a zöldes vizet, míg végre megláttuk a hotelünk strandházikóját. Megrohantunk egy asztalt, lehúztunk egy italt, aztán Irinával fürdőruhára vedlettünk és kipróbáltuk a tengert. Magas sziklák övezték a kis öblöt, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megmásszam őket. Visszafelé már úgy kerekeztünk, mint a nagyok. Vacsora után Calypso zenét hallgattunk és megnéztük a LimlboMmcosUkait.” Az elején még ujjongásokfcal, büszke felkiáltásokkal kísérte Annus nőném a felolvasást. Bermuda! Princess Hotel! Tajtékzó, fehér habok! Zöld tengeröböl korallsziklákikal! Később, ahogy fáradni kezdett, egyre távolibb lett a bermudavizes lány, s távolodott egészen a megfoghatatlanságig. — Miért disszidált Eta? — Mert mindig bolondságokat csinált, ha nem voltam mellette. Nem kérdezett az semmit, nem kért tanácsot. El se köszönt, csak nekilódult a világnak. De ezt én már nem is bírom soká. Annak vagyok a betegje, hogy van lányom, aztán miégsincs. Adjuk el ezt a házat, Apjufcam, menjünk utána! Anti bácsi tanácstalanul mozdított a vállán, mint aki menne is, nem is. Nem válaszolt. Nézte, mint tápászkodik fel a napjárta udvarról és ballag hűvös helyre a kutya. Amint a szép tartású, fiatal állat mozgását figyelte, enyhült arcán a szomorúság. „Vasárnap, reggeli után, elmentünk gyalog egy katolikus templomba. Portugál mise volt. Csurgott rólam a víz. Utána kimentünk a hotel fürdőmedencéjéhez egy kis bermudai napot — színt — lopni. Ebéd után háromórás hajó- útra indultunk a kampó belső területén. Villák, szigetek, világítótorony, egy kis történelem, aztán áttették bennünket egy üvegfenekű hajóra, hogy megnézzük, mi van a víz alatt. Feketecsífcos, kéksárga halak, mindenféle szivacs, korall, fű látható az almazöldes tengerben. Volt ott egy elsüllyedt hajó is, benőve hasonló dolgokkal. Este 6 felé járt, ahogy visszaértünk. Mentünk öltözni, vacsorázni. Elhatároztuk, korán fekszünk — amiből 2 óra lett —, mert másnap még fel akartuk verni motombiciklivel St. Georg környékét. Későn ébredtünk, esett az eső is, így ez elmaradt. A délelőtt elszaladt pakolással, kisebb vásárlásokkal, fizetéssel, leadtuk a motorokat is, és délben taxin kimentünk a reptérre. Innét már nem is volt időnk elmozdulni, mert 2-kor indult a Panam DC—8-as vissza. (Lefelé Boening 707 vagy 720 vitt minket, én persze Boening 122
