Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 2. szám - Farkas Imre: Hétvég (elbeszélés)

FARKAS IMRE

HÉTVÉG

Önvallomások, újságcikkek és kortárai visszarévedések mozaikjából raktam ösz- sze a megemlékezést. A még élő tanúk sorának apadtával Rákos Antal nyugalmazott postamestert is megszólaltattam: hallott-e hősömről, s miféléket. Egy folyóirat közölte dolgozatomat, és mert riportalanyaimnak kedveskedni akartam a közös munka eredményével, újra henéztem Bakosékhoz. Csakhogy ezúttal már nem a múlt emlékezetbe süllyedt borostyánrögöcskóit, az ő legmélyebb fájdalmukat sodorta a jelenidő partjára a (beszélgetés.

Nagyobb széllel érkeztem, mint akartam. A találkozást vasárnap ejtettük meg, noha már szombaton beröptettem a kerítésükön a folyóiratot. Történt pedig jöttöm illetlen hírelése azért, mert a szombat délutánnak szépségesen az ülepére csaptunk Imrével. Hiába kértem a kertből permetesan előkerülő körzeti főorvost, csak a konyhában álljunk meg, nem hajlott. Retuszkolt a legbelsőbb szobájukba, percek alatt fogadóképessé vedlett, s már jött is egy üveg kristályosán csillogó, jéghideg kisüstivel. Nemcsak megmártóztunk Imre komám legutóbbi vadászfcalandjaiban, derékig gázoltunk hamarosan a festőnek sem jelentéktelen orvos legfrissebb képeiben, hogy amire gazdagodó, de műveltségében is ‘emelkedő faliunkhoz találunk, már csak a lábunk ujjával érjük a földet.

Sülő, sercegő húsok illata térített magamhoz. Csák nem akar engem is megvacsoráztatni az orvosné, amikor két utcával odébb anyám már a lelkét is az .asztalra rakta ... Loholvást távozva tényleg csak arra jutott időm, hogy Bakosékhoz érve „légi postára” bízzam a küldeményemet.

Holnapra megjön, jóllehet pironkodva, a feladó is.

— Nagy ott a gond — mondta délelőtti készülődésemet figyelve anyám. — Annus nénédet hónapok óta oltani jár az orvos. Ne tartsd fél őket soká. Arra is vigyázz, miről beszélsz! Azonnal rí, ha a lányáról kérdezik.

Nagyon nem csendesedtem a szóra. Tudtam abból az időből, amikor fal- kástól tettük a szépet Etának, Bakosok ‘eresze alatt borús időben is vígak a madarak. Annus néném, ez az apró ‘termetű tűzasszony, mintha csak .azért engedte volna be magába a szomorúságot, hogy még nagyobb nevetések magvát csíráztassa a pityergös órák bugyrában.

Nyitom a sárga kerítésen a zöld kaput, első pillantásom a betonjárdára esik. Képzeletemlben — rövid életű penmeteső szemetelt az éjjel — sárfröcosös füzet hevert a Hamburgi muskotályok tövénél. A járda tisztára mosva, s az udvar felől, ahonnét ‘ékkor még csak a góré, s a diófa alá épített iker kutyaház tétovázik be a szemembe, vízaso,bogás hallik. Kiáltők előbb, aztán mozdulok beljebb, mert inkább szeretnék vendég, mint kutyatáp lenni.

— Mész hátra azonnal! — hallom Antal bátyám acsarkodását.

A fordulóban összetalálkozom a nyírott bajuszú, ősz, csendes mosolyú férfival. Frissen borotvált sovány arc, melegítő a fehér ing fölött, lábán gumicsizma. A piros gumicsőből éppen kifogy a víz, s a téglás udvar drótkerítése mögött egy szent nézésű kuvasz csóvál, amint ölelkezünk.

119