Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 2. szám - Pósfai H. János: Gott apó (elbeszélés)
PÓSFAI H. JÁNOS Gott apó* Gott apót ritkán láttuk nevetni. Bajusza fölkunkorodott. mint két szarv, amely föl akarja öklelni a világot. Döccenő, nehézkes léptekkel járt, illett hozzá. Az arcát idő előtt beborították a ráncok, így aztán nem öregedett. Teltek, múltak az évek, Gott apó mindig ugyanolyan maradt. Egyszer régen, valamiért nagyon megharagudott a feleségére. Csúnyán káromkodott, a kötelet emlegette, hogy fölmegy a padlásra, majd megmutatja annak a vén satrafának. Hogy mit mutat meg, örök titok maradt, mint ahogy arra sem derült fény, hogy miért nem beszél egymással a két öreg. Az udvar végében sárból tömött istállóba ásta be magát az öregember, a tehén mellett ágyazott meg magának, s csak akkor ment be a konyhába, ha enni szólították. Máskülönben megelégedett az istálló négy szürke falával. A tehénnel megértették egymást. Beszélt hozzá: „Gyere, Füge, kimegyünk az erdőre. Amíg száraz az avar, addig kell menni. . Füge szelíden meglegyin- tette a farkával, megnyalintotta az öregember kezét, az arcát. Maga eszkábálta járomot akasztott a tehén nyakába, gondosan befogta a kicsi szekérbe és elindult vele az erdőbe. Valaki mindig megbámulta őket a faluvégen. Fura szerzemény volt az egyes fogat, mivelhogy két tehénnél kevesebbet soha nem fogtak szekérbe errefelé. Gott apó ugyan nem a különc természete miatt járt az egyesen. Egyszerűen azért, mert nem volt két tehene. Gyeplőt is vetett a tehén nyakába, s föntről, a szekérről kormányozta, mintha ló lett volna. Eleinte megnevették az emberek. Gott apó azonban soha nem nevetett vissza. Behúzott nyakkal ült az ülésen, pattogtatott az ostorral, hogy nagyobb tempóra bírja Fügét. Mire megjött a hó, kazalnyi csalitot hordott egybe a magafonta kerékjászolba. Szalmája nem volt Gott apónak, honnan is lett volna, amikor földet sem hagyott rá az apja. Tulajdonképpen nem is hiányzott neki, mert a faluvégen másnak sem volt egy barázdája sem. A nincstelen napszámosok között a tehén is nagy dolognak számított. Máig is megfejtetlen rejtély: melyik tartotta el a másikat. Gott apó a tehenét, vagy a tehén Gott apót. Szalma helyett ott volt a csalit. A kiszáradt, zörgő avar ugyanolyan jó volt alomnak, vagy ha nem jobb. Széna is gyűlt össze mindig annyi, amennyi elegendő volt egy tehénnek. Utak mentén, árkok partján kaszálta Gott apó a füvet. S tulajdonképpen boldog volt, és a világ kegyes elrendeződésének tartotta, hogy több tehén nem akadt a faluvégen. Annyit már nem tudtak volna eltartani az árokpartok, az útszéli füvek. Egyszer egy basaparaszt rajtakapta az öreget, amint a csalamádéja közepén szorgoskodott. Jó magas volt már a kukoricaszár, elrejtette Gott apót. Csak a címerek zizegése-rezgése árulta el, hogy odabenn buzgólkodik valaki. Egy ölre való szárat levágott már a sarlója, amikor rátalált a paraszt. * A felszabadulási pályázat díjnyertes írása. 101
