Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 2. szám - Pósfai H. János: Gott apó (elbeszélés)

— Most megvan! Legalább megtudom, mit keres maga itt.

— Jaj, te, Vidos, hát már ne haragudj, ezek a büdös gyerekek ide dobták a labdát, azt keresem. Ne gondold, hogy lopni akarok. Ne gondold, te, Vidos, hogy éppen tőled akarok lopni!

Kötélbe kötötte a kukoricaszárat, s bevitte a basaparaszt udvarára:

— Nesze, majd add a teheneidnek. ..

A csendőrök is így jártak vele. Akkoriban valami nagy lopás történt — nem volt egyébként ritka eset ezen a vidéken —, napok óta abajgatták miatta a faluvéget. így jutottak el a csendőrök Gott apóhoz. Az öreget nem találták az istállóban, vártak rá egy ideig. Egyszer csak ballag Gott apó a ház mögül. A csendőröket idejében észrevette, üres volt a keze, a köténye is leeresztve ver- deste a térdeit, döccenő léptekkel közeledett a ház mögül.

— Na?— nézett rájuk, amikor hozzájuk ért.

— Tán köszönne — rivallt rá a tiszthelyettes.

— Én mindenkinek vissza szoktam köszönni — felelte Gott apó, és a csendőrökre szögezte bizarr-kék szemét.

— Hol járt? — kérdezte az egyik csendőr.

— Hol? Hát hol jár az ember?

— Egyenes választ kérek — emelte meg a hangját a csendőr.

— Szartam — mondta az öregember.

— Az istenit magának — így a csendőr.

— Miért? Már szarni sem szabad? — kérdezte szelíden Gott apó, s akkora ártatlansággal nézte a csendőröket, mint egy gyerek.

— Hol járt? — iparkodott ekkor a másik csendőr.

— Magának is. . . magának is csak azt tudom mondani. Szartam.

— Nem igaz — csapott le rá a kakastollas.

— Neeem? — nyújtotta a szót az öreg. — Ha nem hiszi, jöjjön velem, megmutatom. Még gőzölög.

A csendőrök dühödten odébbálltak. Gott apó pedig visszaballagott a ház mögé. A szomogy alatt becsúsztatta a lopott deszkát a kis istálló padlására. Másnap, vagy harmadnap majd fölmegy érte. A maga padlására. Ahonnét úgy lehet már majd lehozni, hogy abba senki nem ütheti bele az orrát.

Gott apó mindent maga csinált. A kerékjászolt is maga eszkábálta a csa- litnak. Karókat vert a földbe, ágakat hozott az erdőről, abból készített fonást. Hidast is csinált. Egyenként hordta meg minden darabját. Húsvét napjának reggelén ráköszöntött a szomszéd:

— Jó reggelt, Gott apó!

— Neked is.

— Mikor készül már el az a hidas?

— Még egy éjszaka és meglesz...

Gott apónak nem voltak ünnepnapjai. Az idő megállt fölötte, napjai egybefolytak, mint a tavaszi vízfakadások. Az ünnepi érzést azok a ritka alkalmak szították fel benne, amikor ő lehetett a világ közepe. Különös, furcsa világ volt ez. Egybesereglett a faluvég népe: az árkok partján, a hidak végén ültek, kuporogtak, körbefogták az öregembert, akiből buzgón áradt a szópatak. Tündérek sereglettek elő mindenünnen, tüzet okádó ludvércek süvöltöttek át a nyitott kéményen, kövér tyúkká változott boszorkányok kotkodácsoltak eszeveszett hangtépéssel, patkolókovácsok, disznóvá változtatott lisztesmolnárok vonultak sorban. A tarlón pedig apró kis manócskák, szellemördögök fürgélkedtek:

„Nyessed, kössed, hordjad, rakjad”

102