Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 1. szám - FIATAL ÉLETÜNK - Koloszár Gábor: Vándorcsók
KOLOSZÁR GÁBOR Vándorcsók TIZENNYOLC ÉVESEK VOLTUNK. Lazán, hárman a fotelekben, egy kószált a nem nagy szobában. Körbeölelt bennünket testével-hangjával. Filmrendező, író és hasonló akart lenni titkon, sokat olvasott, remek filmeket látott, hogy most hol van, nem tudom, de akkor így beszélt hozzám: — Esetlenül, szögletesen. Kitörésre készülsz. Vágyódj a pillanat után, félj tőle! Nem ismered még. Mosott fogaidat tapogatod nyelveddel, nyomkodott pattanásaid égnek. A lány gyönyörű, és te egy esetlen diákot alakítasz. Tedd zsebre a gátlásaidat, a szemüveged mellé! Ezek voltak a „rendezői” utasítások, s a fenyőszaggal átitatott levegőben ott zümmögött egy darabka örökkévalóság, melyben Fellini gondolatai Napóleon mozdulatai között hemperegtek. Nagyon figyeltem magunkat, elfáradtam, kifolytak gondolataim közülünk, elcsúsztak mozdulatai között ki az ablakon messze, oda, ahol valamikor leszek és ezt a novellát írom ... írógéppel fogom írni az biztos, mert az írásom olvashatatlan. Nem, az nem jó, ha azt írom a lányról, hogy „ .. .nyakának fiatal ívét haja is követte”, mert ez így jobb: „Mint forrás a hegyoldalra, úgy omlott haja a vállára”... Révede- zésemből a szürke pocakos felhők mögül kikukkantó nap zökkentett ki: könnycseppet csalt a szemembe, ahogy belenéztem. Elhúztam a függönyt, s a lányra pillantottam. Fényes hosszú haja volt, mint forrás a hegyoldalra, úgy bomlott a vállaira. Hogy kisütött a nap, mennünk kellett — a forgatókönyv megkívánta. Mire a szobából az utcára értünk, a napsugarak egyetlen, nagy szürke égbolttá olvadtak. Nem mentünk vissza, inkább változtattunk a forgatókönyvön, mert a filmet időre be kellett küldeni. Sokan jártak az utcán, furcsa eseménytelen, homályos szagú levegőt szívtunk magunkba. Színt a Radó fölött kavargó varjak adtak a nagy szürkeségnek. Vizesen ropogott talpunk alatt a hó. Odaértünk. A „rendező” előhúzta a forgatókönyvet és beleolvasott. Kövér pihék furakodtak a nagy gondolatok közé, mindenféle tintapontonokkal szorosabbra fűzve a betűket, a rendező elmerülve olvasott, a papír elnehezült, ráhanyatlott csuklójára nedvesen, és a betűk összefolytak a szeme előtt. Zsebre gyűrte a papírt, inkább fejből „rendezett”. — Nos, ez a helyszín. Ti itt mentek. Fogd a vállát, itt, a lábammal bejelölöm a helyét, itt éppen készülsz, hogy megcsókolod, de ő elszalad, döbbenj meg, és várj, míg a szökőkúthoz nem ér, aztán fuss utána! Figyelem! Kezdjük, mert már alig van fény. A lány üde volt, az idő és tér örök, forrongó görbülete, a nap gömbölyűn tapadt a horizont fölé. A szél láttatta magát, hópelyhek ültek a hátán. A nap felé mentünk, hogy fény legyen az arcunkon. Magamon éreztem a kamera hideg, kattogó tapogatását, mereven öleltem a vállát, s minden lépésnél úgy tűnt, hogy kisiklik a kezem alól, oly könnyed volt. 51
