Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 6. szám - Alexandr Juzökajn: Menyegző (regényrészlet, P. Kelemen Angéla fordításai)
A menyegző folyt tovább. Jukecs családja felöltözött a menyiasszony ajándékozta ruhákba. Így kívánta a hagyomány. A vőfély az utolsó tanácsokat és jókívánságokat kezdte mondogatni az ifjú párnak: — Lányom és fiiam, éljetek egyetértésben, turbékoljatok, mint a galambok, legyetek egészségesek. Hadd örüljenek a ti boldogságotoknak a barátaitok, és hadd irigyeljék az ellenségeitek. Ládáitok a gazdagságtól menjenek tönkre. Istállótokat a sok jószág rúgjia szét. Hombáraitokat a gabona feszítse, méhkasotokat a méz vesse széjjel. Ketten feküdjetek le, hárman keljetek föl! Családotok gyarapodjon. Legyen hét lányotok, meg kilenc fiatok ... Szemen és Szanepa térdepelve hallgatták. Megköszönve a jókívánságokat felálltak. Újra felharsant a zene, s a pityókos vendégek újra ropni kezdték a táncot. Amikor a nap már félig eltűnt az erdő mögött, a násznagy a fiatalokat a fészerhez vezette. Mögöttük kiáltozva és nevetgélve özönlött a vendégsereg. Amikor bementek a fészerbe, a násznagy kérte, hogy pehelypárnákból puha fekhelyet vessenek, a vendégeket pedig kiparancsolta a fészerből. Kérését hamar teljesítették. Amikor hármasban maradtak, a násznagy előbb a vőlegényre, aztán a menyasszonyra csapott egy jókorát a pálcájával. Szanepa feljaj dúlt. Szemen sem tudta visszatartani kiáltását. Máskor azonnal móresre tanítaná, aki rá kezet emel. Most azonban nem mert szembeszállni a szokással. A násznagy bevágta maga mögött a fészerajtót, majd hatalmas lakattal bezárta. Az udvar telistele volt néppel. A fészer körül járkáltak, szemérmetlen dalokat fújtak, illetlenségeket kiabáltak. Szemen megértette, hogy ez is szokás. Nem tehetsz semmit, a menyegzőn dicsérnek is, bosszantanak is — mindent el kell tűrni. Szemein nemrég jött vissza a lövészárkok poklából és úgy várta ezt a percet, amikor végre egyedül maradhat kedvesével. „Csak énekeljenek, zajongja- nak” — gondolta, s még szorosabban ölelte magához menyasszonyát. Szanepa nem ellenkezett. Szemen hallotta kedvese szaggatott légzését, az ajkát csókolgatta, s nem értette azonnal, mi történt. Valáki rájük dőlt, akár egy zsák. Szanepa metsző hangon felkiáltott, felugrott és a másik sarokban ült le. Szement kirázta a hideg. Az udvaron meg csak fújják tovább a nótájukat. Szemen egyik kezével a feleségét öleli, a másikkal pedig az ismeretlen ruháját tapogatja. — Ki vagy? Mit csinálsz itt? — kiáltotta dühösen. Az ismeretlen hallgatott. Az ellenkező sarokból egy újabb emberi alak emelkedett fel, imbolyogva megindult feléjük, majd elvágódott a földön. — Csak nem ördögök? — gondolta félelmében Szemen, s otthagyva Szane- pát, az ajtóhoz rohant. Az ajtót azonban lakatra zárták. — Segítség! Nyissátok ki! — kiabálta, s öklével verni kezdte az ajtót. Az udvaron még hangosabban nevettek. — Ne nősültél volna meg! — Reggelig ki nem engedünk! — Tűrj csak, te hős! Szemen mögött az ismeretlenek az egyik sarokból a másikba futkostak, segítségért kiabáltak. Ezt meghallották az udvaron. „Mi történhet bent?” — gondolják. — Mi történt a fiatalokkal? — Míg az udvaron gondolkodtak, találgattak, az alakok feltaszították Szement és maguk alá gyűrték. — Majd megmutatjuk neked! — hörögték. 504
