Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 6. szám - Alexandr Juzökajn: Menyegző (regényrészlet, P. Kelemen Angéla fordításai)
— Megölik! Mentsétek meg! — jajveszékelt Szanepa. Kitárult az :ajtó. Elsőnek Szemen ugrott ki. Utána Szanepa fehérneműben, kibontott hajjal. Nagy zűrzavar kerekedett. Körülvették őket. Kérdések záporoztak feléjük. — Mi van veletek? — Mi történt? „Csak nem bolondultak meg a fiatalok?” — gondolták sokan. Néhányan a fészerbe rohantak, s hamarosan két összevérezett férfit vonszoltak ki onnan. Az egyiknek a szeme alatt hatalmas kék folt, a másiknak az orra dagadt meg úgy, mint a szétfőtt krumpli. — Nézzétek csak, ez a mi kartunk, Ajdögan! — Ez meg a mi pópánk, Sesztakov! Mindketten a szemüket meresztik, alig kapnak levegőt. Egy szót sem tudnak kinyögni. Szemen rájuk rontott, de visszafogták. — Hiszen mi zártuk be őket! — Ott is felejtettük őket! Szemen a kacagó vendégekhez fordult. — Ti is bolondok vagytok. Miért csináltátok ezt? — Móresre akartuk tanítani őket, hogy ne veszekedjenek a lagziban — mondta valaki bűntudattal. Szemen mosolyogni próbált. — Én meg azt hittem, hogy gonosz szellem rontott ránk. — Nesze neked, bátyuska... — mondta az egyik vendég. — Mindketten gonosz szellemmé váltatok — kiáltotta egy másik. Mindenki a hasát fogta nevettében. Szanepa felocsúdva, magára pillantott és szégyenkezve befutott a fészerbe. Bement utána Szemen is. Senki nem zaklatta többé őket. Csak jóval éjfél után jutott el Szemen füléig a fészer mellett elhaladó asszony dala: A farkas lerágta csontot a varjú húsnak véli, Szemenünk a feleségét ártatlannak véli. Szemen nem értette meg azonnal a dal gondolatát, de a szíve megremegett, kapkodott levegő után. Először viaskodott magával, próbált megnyugodni, de nem tudott. Aztán hevesen eltaszította magáról a felesége kezét és hirtelen elfordult. Az asszony újra átölelte. Ez még jobban feldühítette Szement és egészen a falhoz fordult. Szanepa nem értve, mi megy végbe Szemen lelkében, még szorosabban ölelte magához. — Vidd el a kezed! — Mit beszélsz? — lepődött meg Szanepa. — Bogáncs vagy azt mondom. Szanepa zavarba jött. Csendben feküdt, mintha megsüketült volna, egy szót sem mert kiejteni a száján. A szégyentől gombóc keletkezett a torkában. A könnyű álmot, amely szemére telepedett, mintha a szél fújta volna el. Kételyét leplezve halkan súgta: — Mi történt veled, kedves? — Velem semmi... Hát veled, még előttem...? Hallottad, mit énekelnek rólad? 505
