Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 6. szám - Alexandr Juzökajn: Menyegző (regényrészlet, P. Kelemen Angéla fordításai)
— Elég! Csönd legyen, az ördög vigye el! — üvöltötte Szemen. Lihegve és nyögve lassan felkászálódott a kart, szeme alatt hatalmas vörös foltokkal. A bátyuska meg a falnál feküdt és fájdalmasan nyöszörgőit. — Mindkettőjükkel a fészerbe! — kiáltotta valaki a vendégek közül. — Ott aztán kedvükre verekedhetnek! — tette hozzá egy másik. Ekkor kivezették a pópát és a kartot a házból, belökték és bezárták őket a fészerbe. Ök azonban már nem akartak veszekedni, erejük sem volt hozzá. A kart elkezdte öklével verni az ajtót. Senki sem figyelt rá. Néhány perc múlva így szólt a pópa: — Ide figyelj, hiába is vered az ajtót, innen minket nem fognak kiengedni. A kart elment az ajtótól. — Te vagy a hibás — mondta. — Ne keressük, ki ártatlan, ki a hilbás. A bibliában is meg van írva: különböznek a hitek, de csak egy az Isten. Te is ugyanahhoz az istenhez imádkozol, akihez én. Gyere, béküljünk ki. De a kart csak nem akart békülni. A fészer sarkába húzódott, s valami puhára feküdt. Sokáig nem lelte nyugtát. Nem gondolta volna, hogy ilyen csetepaté lesz. A pópa is lefeküdt, s azonnal horkolni kezdett. A kart szemére azonban nem jött álom. Valószínűleg nem volt olyan részeg, mint a bátyuska. A fészerbe zárást önmaga megcsúfolásának fogta fel. Nem tudott nyugton feküdni, felkelt, valami keményre lépett. Megtapogatta — egy üveg, teli borral. Mit tegyen? Ellenállhat-e az isten ajándékának? Nem mindegy-e, hogy az ember a házban vagy a fészerben iszik? Csak az a kár, hogy nem hozattak neki a szentelt palacsintából. A kart húzott egyet az üvegből, kóstolgatta, igazán erős volt. Amint ivott, azonnal a fejébe szállt. A gondolattól, hogy kimenjen a szabad levegőre, nem szabadult. Végigtapogatta a falat, sehol nem vett észre rést. Odament a bátyuskához, s elkezdte oldalba bökdösni. Az azonban meg sem mozdult. Akkor a fülét kezdte cibálni. A pópa felnyögött a fájdalomtól és felébredt. — Bátyuska, bátyuska! — kiáltotta Ajdögan. •— Bort találtam. Iszunk egyet? — Hol a bor? Ide vele! — Itt az üveg. Húzd meg! Eltelt egy kis idő, és a pópa meg a kart teljesen elfelejtették, hogy valaha veszekedtek. Átölelték egymást és mari dalokat kezdtek énekelni. Mért ne ölelhetnék át egymást, miért is ne énekelhetnének? Elég hivük van! Mindketten marik. Jócskán iszogattak. A bor pedig, mint tudnivaló, háborút és békét is hoz az embernek. Összeölelkezve aludtak el, mintha náluk nagyobb barátságban senki nem élne a földön. Rájuik pillantva bárki azt hihette volna, ahogy a marik, egy pár ló sem tudná szétválasztani őket. Ha most látták volna őket, akik a lag- zira jöttek, nem hitték volna a szemüknek. Miután a pópát és a kartot bezárták a fészerbe, mindenki megnyugodott. A lagzi ugyanúgy zajlott tovább, mint kezdetben, mintha veszekedés nem is lett volna. Kézről kézre jártak a sörös kupák. A dudás és a dobos felmászott egy padra, vagy mert szűk volt a hely, vagy mert kérkedni akartak. A zene elvegyült a táncolok ddbbantásaival, kiáltozásaival: „aj-raj-rust, aj-raj-rust-rust!” Mindenki a maga táncát járja. Mindenki ki akar tűnni a többiek közül. Mindegyik azt akarja, hogy csak rá figyeljenek. Az egyik teljes erejéből ugrál, a másik lassan, könnyedén mozog. A dobosnak egyenesen a szájába öntik a vodkát, hogy gyorsabban és hangosabban verje, örömmel nyeli és fáradtság nélkül veri pálcájával a dobot. A 502
