Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 5. szám - Farkas Imre: Háromszor kell az ember (elbeszélés)

tozz a gyerekeknek! Minek nyugtalanítani őket, hiszen két hét múlva úgyis jönnek. Higgyél nekem, elmúlt a rossz. Meglátod, pihenek egy kicsit, és fölpattanok, mint a gumilabda. ígérte, nem táviratozik.

Harmadnapra, éppen végeztem a mosással, délelőtt 11 órakor nyílik a kiskapu. A fiam meg a menyem lépnek be rajta. Összecsaptam a kezem, hát csak nem fogadott szót ez a Klárika? Pedig hogy ígérte! Megijedtetek ugye? Na, ekkor aztán lett két nagyon jó hetem. Meggyógyult a ház. Igaz, 2500 forintot el kellett csípni a temetésre félretett pénzből, de ennél többet is megér a nyugalmam. Csak az ereszcsatorna javítása a veranda fölött, és a kútrovás kicserélése maradt hátra. Az ereszcsatornát Piri két fia, a kútrovást Márton úr vállalta. Biztatott azzal is a fiam, hogy a biztosító majd megtéríti a kárt. Bejelentette. Ez bizony talált pénz lenne. El is felejtettem, hogy a szövetkezet minden évben lefog 180 forintot a föld járadékomból biztosításra.

Fürödni vittek, a menyem elkísért volna a templomba is, de oda valahogy nem kívánkoztam.

Az uram ángyikája, itt lakott a sarkon, az egyik alkalommal azt mondja az uramnak, kinézett neki egy nagyon rendes lányt. Éppen hozzá illik korban is, dologban is, nem járna rosszul vele. Az uram után tudom. Ö akkor nem mondott se bűt, se bát. Kislánynak ismert, de mivel elkerültek, nem emlékezett rám. Szabadkozott, majd meghozza az idő. Vasárnap jött látogatóba az ángyikájához, hétfőn indult vissza. Éppen a városból jöttünk haza édesanyámmal. Megrándult a kezem, azt voltunk kenetni. Az utcában találkoztunk Örzse nénivel, kísérte ki a rokonát az utca végére. Még össze se értünk, de ezt is később tudtam én meg, azt mondja az uram az ángyának, na, ángyikám, éppen ilyen lány kellene nekem. De hiszen ez az. Ö az.

Nem sokat beszélgettünk. Éájt a kezem, siettem haza. Még aznap este átszaladt hozzánk az uram ángya. Kérdezgeti a legény, mikor küldheti a kérőket? Hozzám, ne küldje, mondtam. Hát nem tetszik? Nem jobban, mint a többi. Hát nem is. Nem gondoltam én még akkor senkire. De miért nem? Rendes család. Dolgosak a gyerekek is. A fiú meg igazán aálánt. Akármelyik lány jól járna vele. Neked mért nem kell? Azt találtam mondani, azért, mert nagy az orra, pedig jóformán meg sem néztem én azt a legényt. Ríva ment el. Szégyelltem magam, hogy mondhattam ilyen butaságot. Amúgy meg örültem, na, talán békén hagy. Édesanyámék rám bízták. Te tudod, kislányom, te élsz vele.

Táncmulatságba alig jártunk. Édesanyám, a sok gyerektől ritkán kísérhetett el bennünket. A legény nem szorul gardera, a bátyáim bizony nem maradtak el egyetlen bálról sem. A legidősebb édesbátyám, Józsink, többször mondta, édesanyám, Marit én vezetem el az első báljára. Persze, hogy te vezeted. Ki más? Tréfának vette szegény édesanyám, ráhagyta.

Két. héttel azután, hogy a kenőasszonynál jártunk, Józsi bátyám azzal állt elő, neki szombatra pénz kell. Ennyi meg ennyi, mert búcsú lesz a szomszéd faluban. Utána meg bál. Édesanyám szabódott. Majd lesz búcsú a mi falunkban is. László napján. Nincs az már olyan messze.

Csakhogy Józsi bátyám odavalósi lánynak udvarolt, és nem akart engedni. Ekkor mondta meg, hogy engem is elvinne magával. Édesanyám vágyakozást láthatott az arcomon, meg az is eszébe juthatott, hogy ő ebbe már beleegyezett, azt mondta Józsi bátyámnak, elmehettek, de be ne rúgj nekem.

Későn értünk a bálba, mert a lányt, akinek Józsi bátyám udvarolt, nem engedték el a szülei. Mihozzánk képest módosak voltak, és ezt az alkalmat hasz400