Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 5. szám - Farkas Imre: Háromszor kell az ember (elbeszélés)
Hálták ki a szakításra. Az én jó bátyám erre. annyira elkeseredett, hogy elkapta a kezem, és köszönés nélkül szaladtunk ki az utcára. Kérleltem, menjünk haza. Nincs nekem táncolni való kedvem azok után, ami történt. Azt akarom, hogy legalább te jól mulass, mondta, és kivörösödött az arca. Az első nótát Józsi bátyámmal táncoltam végig. Akkor azt]mondta, bemegy kicsit az ivóba, mert a csárdaudvaron tartották a bálát. Körül hosszú, kecskelábú asztalok, középen a táncplacc, az udvar egyik végében <a muzsikusok, kissé oldalt, a kuglipálya mellett a nyitott konyha. Nagy bográcsokban főtt a birka- paprikás. Nem sokáig álltam az asztalsor előtt, ahogy megszólalt a zene, fölkértek. Nem tudom, kikkel láncoltam, jóformán rájuk se nagyon néztem, egyre csak Józsi bátyámért aggódtam. Egyszer intett felém, rakjad, Marikám, és megint befordult az ivóba. Akkor már látszott rajta a bor. Nagyon kihúzta magát, a fejét meg előreszegte. A mellett a legény mellett ment el, meg is lökte vállal, össze is mordultak, akit én akkor már figyeltem. Nyugodt, szép arca volt, jó tartása, de nem azért figyeltem én. Hanem mert nem táncolt. Csak nézelődött dúdolgatva, néha ő is bement az ivóba, de hamar ki is fordult. Talán vár valakire, gondoltam. A negyedik nótát is elhúzták a cigányok, az én szelíd legényem még mindig csak nézeget karbaöltött kézzel, de ekkor már olyan szomorkásán. Arra gondoltam, ez is úgy járhatott, mint Józsi bátyám. Annyira megsajnáltam, hogy awÁkor a következő táncot elkezdték, egyenesen od,ari‘.entern hozzá, és fölkértem. Ne szomorkodjon annyit, mondtam neki kedvesen. Dehogy gondoltam én arra, mekkora szégyenbe keverem magam. Tudtam pedig, hogy a lány csak hölgyválaszkor kérheti föl a legényt. Akkor is csak azt, aki őt korábban megtáncoltatta. Néhányan felálltak az asztaloknál, megnézni, ki az a merész, néhányan még le is álltak mellettünk. Én meg csak vonszolom azt a gyámoltalant, biztatom, nem baj, ha szédül, éppen polkát húztak, majd egy kicsit jobbra is meg balra is . . . De ekkor már vérben is a legény arca, mert az én szerencsétlen Józsi bátyám a fejébe vágta a bicskáját. A füle előtt ment be a kés, az egész ingmelle telefutott vérrel. Józsinkat leteperték a rendezők, de mire sikerült kicsavarni a kezéből a bicskát, már a csendőrök álltak fölötte. Az egyik megkérdezte az én legényemet, haza tud-e menni a saját lábán, aztán bekísérték a bátyámat. De még mielőtt elmentek volna, szétoszlatták a mulatságot, mert hirtelen itt is, ott is verekedés kezdődött. Mintha a vérszagtól megvadultak volna a legények. Idevalósi? — kérdem a legénytől. Azt mondja, nem, de a szomszéd faluban, éppen a miénkben, lakik ismerőse. Földvárról jött ő erre a bálra. Lemostam az arcát a vályúnál, és elindultunk végig a vasút melleit, a hajdúvölgyi dűlőkön, a kukorica és búzatáblák közt, haza. Sokat ásított, néha még meg is kellett állnunk, meri legyengült a vérveszteségtől. Ekkor már nagyon szégyelltem magam. Nem haragszik rám? — kérdeztem vagy százszor a kétórás úton. Dehogy haragszok, Mariska. Aztán csak ballagtunk. Magamhoz szorítottam a karját, ő meg csak bandukolt mellettem szótlanul, de néha dúdolgatott is. Édesanyám soha nem feküdt le, amíg az utolsó gyereke is haza nem ért. Bóbiskolva ült a konyhában a kormos üvegű lámpa mellett, hajnalodott, ahogy hazaértünk. Szűzanyám, Szűzanyám, hajtogatta egyre. Amikor elmondtam, hogyan hálóztunk Józsi bátyámmal, mintha egyik pillanatról a másikra kialudta volna magát. Lehúzta a legényről a véres inget, belediktált egy tányér rántottét, megitatott vele fél üveg bort, aztán befektette a Józsi bátyám vetett ágyába. Amikor kijön a szobából, nevetős az arca. 401
