Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 4. szám - SZEMLE - Sarkady Sándor: Dénes Zsófia: Úgy, ahogy volt

anyai örökség. De lehet, hogy saját gyermekkora is így formálta meg. Hanem az ujjak — valamennyi ujja —, mintha más kézfejhez tartoznának. Hosszú, elvékonyodó ujjak, nemesen mintázottak, olyanok, mintha hegyükből valami szikrázna. Delej? Villanyáram? Szellem?... ez a kéz — gondoltam akkor, mikor egymással szemben ültünk — bizonyára jellemző Attilára. Ez a kettősség, amit a keze ilyenformán fejez ki. Kettősség, vagyis valami a lényegben, ami az egységet megtöri. Igen, valamennyire törés — és úgy is mondhatnám: hasadás.”

Ha nem kapkodunk kérdőjelek után Dénes Zsófia bioanalízisbe kívánkozó mondatait olvasva, az elsősorban azért van, mert ő — mint általában — most sem esik túlzásba vagy egyoldalúságba. Fekete tükre mellett eligazítóan világít a látható dolgok fehér kőtükre: „...utoljára fehér lenruhában láttam, pedig a tavasz erre túl korai volt... azért ül néhanapján órákon át a Japánban egy csésze fekete mellett, mert otthona fűtetlen, és az a kávé az ebédje”.

Dénes Zsófia két tükre együtt kiadja a teljes valóságot: „A termelőerőket odakint, s az ösztönöket idebent.”

Emlékezetesek azok a fejezetek is, ahol a szerző az ellesett történetet — a sztorit — használja fel hősei jellemzésére. Ezek a történetek többnyire túlmutatnak önmagukon; jelképpé nőnek. Ki ne emlékezne sokáig pl. a Blério bemutatkozására összegyűlt pesti tömeg sűrűjében elvesző, alacsony Ignotusra, aki egy nyolc-kilenc éves kisfiút emel magasra a karjában. „Inkább a gyermek lásson, mint ő, hiszen itt a jövő mutatkozik be.” — S ki ne emlékezne Jászai Marira, aki az első — elbontott — pest-budai Nemzeti Színház köveiből egy egész kocsirakásnyira való követ vásárol, és abból építteti meg saját sir- ját? És Vaszary Jánosra, aki letérdel a megmentett Csontváry-vásznak előtt? Sokan lesznek •— sokan vagyunk —, akik a fiatal Lukács György aszkéta alakját nem fogjuk elfeledni, amint a Benczúr utcai „fényűző kis magánpaloták egyikében” (ahol Ady Fekete zongorá-ját a nagypolgári társaság nagy hahotával megtapossa) „úgy ugrik ki a szoba közepére, mint a középkori lovag”, és megvédi... — mit is? — az akkor még csak az irodalomban (de ott már villámtűz bizonyossággal!) jelentkező forradalmat. Dühvei védi meg, szenvedély- lyel; „a haladás, az új, a beköszöntő új század úttörő szellemének szerelmével”.

Az ember izgatott érdeklődéssel olvassa végig ezt az emlékezetes könyvet, s hálás és meghatott, amikor leteszi. Hálás Dénes Zsófiának, aki a maiak számára újra életközeibe hozta az ő — időben már egyre távolodó — hőseit. Kivételes egyéniségek keltek életre az Úgy, ahogy volt lapjain, akiket a születő XX. század formált, s akik közül nem egy maga is formálója lett e forradalmas század hazai és európai valóságának. Képzeletben szívesen meneteltük végig Dénes Zsófiával az elmúlt háromnegyed századot — gyalog a baloldalon . ..

S ha már a menetelésnél tartunk, hadd szóljon — befejezésül — utolsó példánk is egy „gyalogmenetről”, Hollósy Simon Rákóczi-induló című festményének interpretációjáról. Illetve az interpretáció ürügyén — magáról Dénes Zsófiáról.

„Itt csak szabadságról lehet szó, és csak a mindenkit harcba hívó szóról. Itt csak a delejről lehet szó, amely viszi előre az embert, hogy ne pusztuljon el a pokolban, amelybe — valahol otthon — bezárták. És ezért kell elindulnia. Megy, megy előre a nép a pusztában, a por- vagy ködfelhőben, a semmiben. Valamit lát — amiért mennie kell, valamit hall — a Rákóczi-indulót, teljes szimbolikus értelmében —, amiért ezt a vak menetelést, ezt a látomás vezette me375