Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 4. szám - SZEMLE - Sarkady Sándor: Dénes Zsófia: Úgy, ahogy volt

ez a skála egész korokat és korszakokat fog át. Lukács Györgytől Szabó Ervinig, Adytól József Attiláig, Móricz Zsigmondtól Sütő Andrásig, Hollósy Simontól Bortnyik Sándorig — és így tovább.

Ebben a lebilincselően megírt könyvben — azt hiszem — nagyon sokan örömüket lelik, s lelték már eddig is. Író és irodalomtörténész, művész és művészetpszichológus ugyanolyan felajzott érdeklődéssel — és haszonnal — forgathatja lapjait, mint a „nyájas olvasó”.

Dénes Zsófia hősei — élnek. Szellemi (és néha már-már testi) valóságukban. Míg a sorok közé mélyed, a mintha én is ismertem volna jó érzése hatalmasodik el az olvasón.

íme — például — a „mindent látó” Móricz Zsigmond portréja: ,,Ő lehunyja szemét, szemhéj fedi a szemet, mégis lát, mindent lát, és az arc kisugárzása érezteti a látomás erejét. A teremtő erőt, amely élő embereket formál meg — Túri Dani paraszt-Apollótól — Csaba királyfi—Rózsa Sándoron át — a Tündérkert tündérfejedelméig — fáradhatatlanul sokat, egy egész tölgyerdőt.”

Tersánszky is olyan élő a maga kakukmarcis mivoltában, hogy megtévesztett szemlencsénk és látóidegünk arra vár, Józsi Jenő megmozdul és belefú faunsípjába: „Jenő csúnyában a legszebb, akit el lehet képzelni. Ma is olyan szép, mint egy erdei állat. Semmi fölösleg nincs rajta. Az egész magas férfialak inakból és idegekből áll. Szeméből süt a nap. Kerek fejére a kék baszksapka évek óta ránőtt. Nevető faun, aki boldog, mert még nem találkozott emberrel. Nagybánya hegyeiről az erdőt magával hozta a városba. Mint a varázsgyűrű, úgy veszi az körül.”

Dénes Zsófia gyakran zárja a kortársportrét egy-egy hiteles — még a kortársaktól származó — aforisztikusan tömör megállapítással. Karinthy végső bölcsességét például így mondatja ki magával Karinthyval: ,,A humor a teljes igazság.” És így lel rá — Ady szavai közt — Kaffka Margit örök sírfeliratára: „Jaj, egy asszony, aki ember.” — Olykor egy egész élet elfér ebben az egymondatos műfajban.

S ha már a sűrítésnél tartunk, említsünk fel egy példát az írásművek bravúrosan tömény összefoglalására is. Ady eposzáról, a Margita élni akar-ról ezt írja Dénes Zsófia a Vészi Margitról szóló fejezetben: „ez az Adysszea”. Mi ez? Műfaji megjelölés? Nyelvi lelemény? Értékítélet? Vagy mind a három egyszerre? — A képzetkapcsolás „titkát” (pólusait) „leleplezhetjük” ugyan Homéroszban és az egyik Ady-életrajz eldugott, apróbetűs lábjegyzetének etimológiájában — Ond > Od Odi > Ady—, hanem az asszociáció váratlanul ki- gyúlt íve ragyog, mint a szivárvány!

S amilyen plasztikusak az alak- és jellemrajzok, amilyen célratörők és célbatalálóak az aforisztikus sűrítések, olyan megdöbbentőek és szívszorítóak a sorok közt lappangó sorsanalízisek. Ilyenkor „a látható dolgok fehér kőtükre” helyett „a láthatatlan dolgok fekete kőtükreivel” tükröz Dénes Zsófia. A mély lélektani (és mélylélektani) műveltségű író Ferenczi Sándor szokatlan csiszola- tú szemüvegén át is figyeli kor társait. És szíven üt azzal, amit lát.

íme, Kosztolányi sors-röntgene: „Az a meg nem szűnő bánat, amely líráját ifjúságától panaszossá tette, az vált benne szervessé. És a sínek közé esett ötvenegyedik évében.”

A József Attiláé: „...a kezét nézem... a kézfej széles, rövid és csontos, szinte megkeményedett és kérges, mint a kétkezi munkásé és paraszté. Apai és

.374