Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 4. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Varga János: Kis vállalat - Nagy vállalkozás
denért: a munkáért, a megfelelő földtani információt nyújtó „magkihozata- lért”, a két emberéért: testi épségükért, balesetbiztonságukért, s felelős a 4—5 millió forint értékű berendezésért, amit rábíztak. Helyettese, a segédfúrómester, ugyanúgy felel mindenért. Ráadásul az esetek többségében a fúrómester vagy helyettese nem kérhet véleményt, tanácsot senkitől. Ha beszorul a szerszám: a fúrókorona, ha elromlik a szivattyú (ami a lyukba a fúróiszapot a rudazaton belül lenyomja), neki, s legtöbbször azonnal kell döntenie. Ha nem teszi, áll a munka, áll a gép. Ha helytelenül dönt, milliós érték mehet veszendőbe. Meleg étellel való ellátásuk évek óta — legyünk pontosak: 25 év óta, amióta a szervezett bauxitkutatás egyáltalán létezik — megoldatlan. (Nem is- egyszerű ezt megoldani.) Hasonló a helyzet tisztálkodásuk dolgában is. Mit kapnak a fúrómunkások ezért a munkáért? Elég jó fizetést, kétségtelen. A nehéz, a szennyes, piszkos munkát jól meg kell fizetni, különben nem akad rá vállalkozó. Átlagkeresetük az ötvenes években 16 000—17 000 volt fejenként, évente. Ma? Joggal mondta büszkén az adatsort Verebélyi Sándor, a vállalat fiatal, de máris sok mindent elérő, kiharcoló igazgatója: — 1972—73-d>an az egy főre jutó bérszínvonal 27 600 Ft volt, 1974 végén már 38 000 forint, s ezen belül a fúrómunkások átlagbér-színvonala 40—42 000 forint. A fúrósok általában a bányászokhoz viszonyítanak, nemcsak a bér, de a béren felüli juttatások tekintetében is. B. István, fúrómester: — Sok emberrel beszélgettem itt a vállalatnál, szocialistabrigád-vezető, szakszervezeti bizalmi, pártbizalmi vagyok, úgyhogy többször elbeszélgetek az emberekkel, de mindenkinek az a véleménye, hogy ezt kellene megoldani... Mert mondjuk, talán a fizetés, mondjuk, úgy kevésbé van lemaradva, az is el van maradva, de a hűségjutalom, az nagyon el van maradva... Sajnos, így a pótlékokkal nem sokra megyünk. A hat százalék terep- pótlék nagyon minimális kis összeg, emelni kellene ezt is, meg a külszolgálati pótlékot is. Más pótlékunk nincs, csak akkor, ha a tervet teljesítjük, a túlmé- ter után. Esetleg ilyen bányásznapi izét kapunk, jutalmat az évek után. Sajnos az is kevés, úgy le vagyunk maradva a bányászoktól, hogy nagyon. Nyereség nálunk is van, de ez is kevesebb. Minden kevesebb. Egy vájárnál kijönnek negyvenöt—ötvenezer forint átlagok évente, egy fúrómesternek viszont, annak csak harmincöt—negyven. Pedig ha mi nem fúrunk nekik bauxitot, és ők kimerítik a bányákat, aztán mi lesz? Megáll a tudomány, mert nincs bauxit, ha mi nem fúrunk!... — Mit kellene tenni azért, hogy ez megváltozzon? — Szerintem mi ezért tenni semmit nem tudunk. Talán a Trösztnél, ott tudnának segíteni, azok felemelhetnének bennünket arra a szintre, ami a bányászati szint. Mi tennénk egy javaslatot, ők meg engedélyeznék, hogy mi megkaphassuk azt a bizonyos hűségpénzt az évék után, úgy, mint a bányászok... V. Béla: — A fúrósok valóban sérelmezik, hogy ők nem kapnak hűségpénzt. Hogy mely szakma dolgozói kapnak, azt az állam a szakszervezetekkel egyetértésben határozza meg. A Munkaügyi Minisztérium dönti el, kik kapnak, és milyen mértékben. A bányászoknak ez már régóta megvan, de hivatalosan a fúrósok, állami dotációból, semmiféle hűségjutalmat nem kapnak. Ha ilyen „hűségpénzhez” jutnak, mint ahogy a kutatóvállalat „terepi szolgálati pótlék” címén tavaly ezt már be is vezette, az a bérből kihasított valamilyen juttatás, de nem államilag elismert hűségjutalom. Tereppótlékot kapnak, ez egy évben, 323
