Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 3. szám - GYERMEK- ÉS IFJÚSÁGI IRODALOM - Cs. Nagy István: Népi mondókák könyve
melyik viszont teljesebb formájúvá csiszolódott. A pályázat egyik fő hozadéka a dallamok értékének tudatosodása. A pályázók többsége a ritmus jelzéseket (és természetesen a dallamokat) is „mellékelte”, s ezt nem is tartották kiegészítő kelléknek. Eddig ugyanis volt olyan tévhit, hogy ezek csak mondásra valók (.,mondóka”), most újabb dallamok kerültek felszínre, újabb szövegek találták meg elfeledett dallamukat, s így teljesebb e folklór-képződmények együttes, költői-zenei értéke. A kitűnő, népszerű, s egyúttal tudományos kiadás nem elégszik meg a 150 gyűjtő nevének, lakóhelyének közlésével. Éppen a dallammotívum és a hangkészlet külön mutatójából tűnik ki a mondhatóság és dalolhatóság közötti nagy skála. A mondóka-jelleget leginkább a dallamos recitálású, többnyire azonos hangközt váltogató mondókák valósítják meg. Ezek hangköz-távolsága az egy hangon recitálástól a kvint hangközig terjed, gyakori a szekund vagy tere hangközzel recitáló mondóka. Eljutunk a beszédszerű hanglejtésig, a deklamáló mondókatípusig is, ezek általában felszólító tartalmúak és hangutánzó jellegűek. A mintegy ötezer szöveg és dallam a dolog természete szerint nagy egyenetlenséget mutat, ezt magyarázza a mondóka belső értéke vagy a lejegyző hozzáértése. Az ének és beszéd határán álló mondókatípus lejegyzése a szakembereknek is gondot okozott még a hangfelvétel mai technikai színvonalán is. A kötet a mondókákat életszerű funkciójuk, rendeltetésük, a gyermek „növekedési rendje” szerint csoportosította. Természetesen már ekkor is érvényes, hogy a mondókatípusok nem köthetők mereven a fejlődési szakaszokhoz, hiszen akkor be kellene vezetni az „egv éven aluliaknak” életkori megjelölést (tapsoltatok, tenyeresdik, táncoltatok, ujjasdik, csipkedők stb.). Pedig ezek mind elemi mesék, népdalok, s a gyermek később is igényli őket. Az eddigi (Ortutay-féle) típusokon kívül számos új árnyalat bukkant felszínre a mostani gyűjteményben (ültetgetők, állítgatók, fülhuzogatók, höcögtetők. gyógyítók, ietyegtetők, tornáztatok stb.), az országos választék szinte kimeríthetetlennek tűnik. Az állatmondókáknak se szeri, se száma a pályázati kötetben. Sokat közülük a műkői tészeti adaptációból legalább annyira ismer az olvasó gyermek (vagy az irodalmi köztudat), mint a folklór eredetijét, pl. Móricz állatverseiből a héjariasztót vagy a malacvisítót. Mágikus messzeségekbe mutat az ilyen babonázó szöveg: Iliom, biliom, Kígyóm, békám, Bújj ki fülem boriból! A kötet az élethelyzetet, a „használati utasítást” is közli minden típushoz. Ezt a kígyómondókát pl fürdéskor szólaltatják meg: „Ha egy gyermeknek fürdéskor víz megy a fülébe, fülére tapasztott tenyérrel vagy lapos kővel, féllábon ugrálva mondogatja.” A történelmi emlékezetet így erősíti föl a harangjáték: árvizes időben így szólott a lónyai harang: Lányán — nincs kenyér, Lányán — nincs kenyér! Ráfelelt a túlsó parton a benki: Benken — sincsen, Benken — sincsen! Már csak ezért is fontos ez a folklórkötet: vízválasztónak. CS. NAGY ISTVÁN 286
