Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 3. szám - VITA - Németh Mihály: Válasz Rózsa Gyulának
tam a Főiskolán, ha Barlha László képeit sem értem meg? A válasz egyszerű: azt, amit Rózsa Gyula sohasem fog. Az alkotás ábécéjét sajátítottam el több— kevesebb sikerrel. Na meg az egyetemes művészettörténetet. Ez a kettő volt a legfontosabb, de szó sem volt absztraktképek megfejtéséről. A túlabsztrahált mű a tömeg, a többi művész és a kritikus számára egyformán elérhetetlen, megközelíthetetlen. Ezt mindenki könnyen kipróbálhatja saját magán. Virágos Mi- hályt a múltba visszaküldeni könyvért, hogy megértse azt, amit az alkotó sem tud legtöbbször, véleményem szerint veszélyes játék. Nem utolsósorban azért, mert ezt a költséges bújócskát a Virágos Mihályok fizetik, s mivel a ,.politikát csináló osztályhoz” tartoznak, egyszer még számonkérhetik. Rózsa Gyula részéről tisztább munka lett volna, ha saját eszmefuttatása mellé teszi a levelemet, amely egy kevésbé hozzáférhető vidéki folyóiratban jelent meg. Ezt megtehette volna azért is, mivel! „vitairatokban gyakorlatlan” vagyok, s így még jobban kioktatható. Ez esetben azonban más is kiderülne. Például indulataim valódi oka. A „panaszlista” szereplői — gondolom — megtették, vagy meg fogják tenni észrevételeiket; senki ügyét—dolgát nem vehetem a hátamra. Csak azért szerepeltetem őket — és még nagyon sokan lehettek volna a listán —, mert az ő műveik megértéséhez nincs szükség magyarázó emberre. Ezek a képek, szobrok nemcsak addig élnek, amíg beszélnek róluk, hanem sokkal-sokkal tovább. A valódi ok a „harmadik személy”, akire csak ott van szükség, ahol az sem derül ki, hogy a kép, vagy szobor mit ábrázol. A veszély nem ott van, hogy nincs olyan túlabsztrahált mű, amiről két harmadik személy külön-külön ugyanazt állítaná, hanem abban, hogy a valóban tehetséges művészek a gyors érvényesülés reményében a „harmadik személyek” hatása alá kerülnek. Nekik meg csak olyan művek felelnek meg, amelyekről lehet beszélni, beszélni. A harmadik személy jogossága csak akkor igazolható, ha Lyka Károly vagy Rabinovszky szintjén működik, és nem akar mindenáron irányítani. A néhány- száz számottevő művészt ugyancsak körbedédelgeti az Alap, a Lektorátus, a Minisztérium, a Szakszervezet, a Képcsarnok. Ezekre mind illik figyelni, de az öt intézmény nem von el annyi energiát az alkotóktól, mint egy harmadik személy, ha félreértelmezik, vagy túlméretezik fontosságát. Lyka Károly kis Művészettörténete a mai napig megvédett a burjánzó szóvirágok zuhatagától, akár a televízióból, akár a sajtóból dőlt is az ránk. Mit nyújt ezzel szemben a művészeknek a harmadik személy, ha nincs a helyén? Kioktatást „felülről”, műveletlenség, szellemi renyheség vádját, ha nem elég virulens, hogy odafigyeljen a számára érdektelen és értéktelen, naponta kínlódva mindig mást és mást produkáló, legtöbbször a nyugati múzeumokból rég kikopott, s nálunk újra felmelegített „alkotásokra”. Felbecsülhetetlen az a kár, amit a harmadik személy okozhat, ha hatalom van a kezében a már érett, de túlérzékeny, a kinyomtatott szó erejére sokat adó művésznél. Rövid idő leforgása alatt átvált, kínosan keresve olyan formajátékot, amilyen idáig még nem volt. Ezzel munkássága kétfelé szakad, aztán már sem a régi, sem az új nem lesz a sajátja. Esetleg nem vált át, hanem „csak” lebontja eddigi formarendszerét. Először csak egyszerűsíti, aztán minden alkalommal egy lépéssel elvontabbá teszi, végül a régebbi, hosszú időkön át kiérlelt szép formavilágának már a csíráját sem lehet megtalálni. Ha valaki következetesen fokozza az absztrahálás mértékét, az még a jobbik eset, lehet követni. Lehet egészen a nihil határáig. De minek? Ki vállalkozik arra, hogy hatalmas szellemi tornák árán belesegessen a semmi kapuján? A 267
