Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 3. szám - VITA - Németh Mihály: Válasz Rózsa Gyulának

sznobok lusták, ők csak bólintanak, hogy jártak ott, csodálatos! Kit lehet odacsalogatni még? A jószándékú tárlatlátogató értelmiséget? Itt az értelem szab határt. Vagy talán a „politikát csináló osztályt”? Meg kell próbálni, de úgy, hogy el kell menni közéjük. Nem „felülről”. És most elérkeztem ahhoz a ponthoz, ahol, ha Rózsa Gyula lennék, így kiáltanék fel: Ez a „.diadalmas érv”! Nem teszem, csupán ki szeretném védeni azt, hogy egy népszerű országos folyóiratban útszéli módon restséggel, műveletlenséggel, szellemi renyheséggel, parlagisággal vádoltak.

Én ugyanis elmentem közéjük, mármint a „politikát csináló osztály” tagjai közé (lényegében el sem szakadtam tőlük soha), és megosztottam velük tudásomat. Rózsa Gyula dőlt betűkkel kéri tőlem ezt számon, pedig elmentem nem egyszer, se kétszer, de legalább negyvenszer üzemekbe, falusi kultúrhá- zakba, iskolákba. Cipeltem a 200 diámat, vetítőmet, összeválogattam és lezsü- riztettem egy szemléltető, vándoroltatható szobor-anyagot, vittem Vas megye minden nagyobb helységébe, a megyén túlra Somogyba, Győrbe, még Pestre is. Beszéltem a „politikát csináló osztálynak” a művészetről. Nem felülről, inkább belülről. Nem a művészetek semmibe lógó innenső végén kezdtem, hanem az elején. Beszéltem a gondolatok rögzítéséről, az öklömnyi kis agyagvázlatokról, a gipszöntésről, de legtöbbet a kővel való birkózásról.

Beszéltem arról is, amit a Főiskolán „fölszedtem”. A görögökről, Giottóról, Donatellóról, de legtöbbet Medgyessyről. Nem mondom, hogy önzetlenül, mert néha a TIT küldött száz, százötven forintot, amit „profi” népművelő barátaimmal megettünk-ittunk.

Műveletlenségemben és restségemben csináltam egy híján negyven ki- sebb-nagyobb, de inkább nagyobb köztéri szobrot, ezek közül egy bronz, a többit mind magam faragtam kőbe. Parlagi módon építettem szülővárosomban egy nagy műtermes házat (hogy legyen otthon is „valami”), és ha minden jól megy, körülötte az arborétumban két év múlva negyven kőfigurával szoborkertet avatnak. Nem is tudom, hogy miért csinálom mindezt? Talán, hogy a mellettem élő „politikát csinálok” lépjenek egyet-kettőt előre. Előre, de ne a semmibe. Lehet, hogy erre büszke a szobrász, ha szerszámkészítő volt.

Ha Rózsa Gyula egyszer véletlenül Sótony község, vagy a szombathelyi Járműjavító „politikátcsinálói” között ült volna egy ilyen kis összejövetelen, hallhatta volna, hogy miképpen „beszélem le” őket az önművelésről. Láthatta volna, hogy nem volt semmiféle „befogadói alázat”, csak a kaput kellett kinyitani, de azt alázattal, mármint a művésznek alázattal. Ügy mi más dolga is lenne, ha komolyan veszi Rózsa Gyula kiemelt idézetét: „Pártunk művészetpolitikai koncepciója sohasem épült olyan feltételezésekre, mintha nálunk már egyszerű és az értékes műveket könnyen befogadó közönség volna.” A művész mindig szolgált, hol lázadozva, hol alázattal, és minél inkább alázattal szolgált, annál kevésbé volt megalázó. Bizony hamar kiadták volna az utamat, ha nem belülről közelítek.

Próbálja meg Rózsa Gyula: vigyen le egy csokor szóvirágot és beszéljen a bejcgyertyánosi termelőszövetkezet huszonöt állatgondozójának egy olyan képről, amelyet mind a négy sarkára lehet állítani, de amelyet azért ő már megfejtett. Bizony rájönne, hogy Virágos Mihálynak nagyon rossz receptet adott. Mert nem csak a jó kis tejecskét kell meginni, amit az állatgondozó „politikát csinálok” termelnek! Igényeik a művészet iránt éppen úgy megvannak, mint a legrafináltabb fővárosi tárlatlátogatónak, csak szólni kell hozzájuk. Persze művésznek, művekkel.