Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Markovits Ilona: A munka hőse

gával rokon. Korniss e műveire gondolva állapította meg Körner Éva: „A kompozíció világos tagolása, a tiszta, ragyogó színek, a logikának és az érzékletes- ségnek természetes egysége révén Korniss az első festőnk Rippl-Rónai óta, aki nem provinciálisán, hanem a franciákkal egyenlő szinten »franciás«. De még Rippl-Rónaihoz mérten is egyedülálló a magyar művészetben az, amit Korniss a szín-, forma- és vonalritmusok nyelvének kiművelése terén tett.” (Körner É.: Korniss Dezső, Bp., 1971., 15—16. 1.)

Míg a művész egyes 40-es és 50-es évekbeli munkái (Kántálók 1946, a pécsi Janus Pannonius Múzeum tulajdona; Fej 1954, Narancs és kék 1954) a geometrikus absztrakcióhoz állottak közel, addig 1957 után Korniss az akciófestésnek, a kalligráfiának, a nonfiguratív expression izmusnak, a csurgatásos piktúra spontaneitásának lesz a híve. Mintegy tíz évig tartó informale, fasiszta periódusát — amelyet egy személyes természetű megrázkódtatással, töréssel s a meg rázkódtatás által kiváltott „indulatok közvetlen kivetítésének szükségletével” magyaráz a művész monografusa, Körner Éva — a 60-as évek végétől olyan művek váltják fel (Fej -— egy szűrmoúvnvm variációja. 1966, Kolozsváry-gyűj- temény), amelyekben ismét nagy szerepe van a szubjektivitás túltengését megfékező rációnak, tudatosságnak.

Korniss Dezső munkásságának számottevő részét alkotják kollázsai és foto- montázsai (ezekből néhány a milánói Galleria del Levante „Avanguardia Unghe- rese” című 1971-es tárlatán is szerepelt), Illuminációk című monotípia-ciklusa (megjelent 1946-ban az Európai Iskola kiadásában Mezei Árpád szövegével), mozaikkompozíciói, sgrafittói, üvegablakai, kerámiadíszei (balatonalmádi Auróra Szálló, keceli iskola, budapesti Royal Szálló, Dereglye utca OTP-ház) és animációs filmjei (Monológ, Egy festő naplója). Életművének sokrétűsége, főként azonban munkáinak mindig magas értékszintje és a művésznek a kor szellemi folyamatai iránti nyitottsága, érzékenysége, megújulásra való képessége folytán — mint Solymár István írja — ,.a szakmai közvélemény Korniss Dezsőt a mai magyar avantgarde egyik vezető művészének tekinti”. (Solymár I.: Hagyomány és lelemény a képzőművészetben. Magvető Kiadó, Bp.. 1972., 159. lap.)

A Korniss-oeuvre-rel foglalkozó írásokból (amelyek közül elsősorban Ung- váry Rudolf 1967-es tanulmánya és Körner Éva 1971-ben napvilágot látott kismonográfiája emelkedik ki), mindenekelőtt azonban a mester 1965-ös székesfehérvári gyűjteményes kiállításának anyagából egy nagyformátumú, dúsfantáziájú, művészetünk talajába mély barázdát hasító alkotónak, a XX. századi magyar festészet markáns és izgalmas egyéniségének arcéle rajzolódik elénk. A „Művészet” című folyóirat rövidesen megjelenő Korniss-száma bizonyára további új szempontokkal fog hozzájárulni a művész munkásságának minél alaposabb megismeréséhez, megközelítéséhez, a szélesebb nyilvánossághoz való eljuttatásához.

Korniss Dezső ma is aktívan dolgozik, munkássága nem lezárt, művészetének további alakulása még sok meglepetéssel szolgálhat, — a jövőben megszülető Korniss-művek azonban csak megerősíthetik a „Világ” című lap névbetűk mögé rejtőző, éles ítélőképességű munkatársának — ezelőtt három évtizeddel — papírra vetett véleményét: „Korniss Dezső európai viszonylatban is figyelemreméltó egyéniség, akinek saját világa van, s aki a megnemalkuvók és az engedményre nem képesek fajtájához tartozik.” (1946. június 12-i szám.)

260